Provokáció

Mielőtt még megvádolna valaki, hogy független-objektív véleményalkotónak álcázom magam, szó sincs róla. Végtelenül frusztrált és elkeseredett vagyok amiatt, hogy Magyarország első olyan államfője, aki nem csak jó megjelenésű, bölcs, politikailag tapasztalt, erényes, hanem még szerethető is, kénytelen volt lemondani a tisztségéről. Méltánytalannak tartom, hogy olyan alakok hozták ebbe a helyzetbe, akikben a következetes felelősségvállalás szikrája sincsen meg.

Próbáljuk meg tárgyilagosan áttekinteni ezt a történetet. Nehéz, mert az ügyben megnyilvánulók olyan zavaros jogi, erkölcsi, érzelmi érvrendszerbe csomagolják alapvetően politikai véleményüket, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja bogozni, mi itt az üzenet lényege.

K. Endrét egy perben a bíróság bűnsegédként elkövetett kényszerítés hatósági eljárásban és vesztegetés hatósági eljárásban bűncselekményért elítélte. Az eset kiemelt sajtónyilvánosságot kapott, mivel a bíróság egy K. Endre felettese által elkövetett pedofil bűncselekmény kapcsán ítélte el másodrendű vádlottként. Az elítélt a bűncselekményt nem ismerte el, minden lehetséges módon fellebbezett az ítélet ellen, de nem nyert jogorvoslatot. Ezután felesége kegyelmi kérvényt nyújtott be.

Kegyelmi kérelmet Magyarországon a terhelt, a védő, a terhelt törvényes képviselője, valamint a terhelt hozzátartozója nyújthat be. A kérelemnek tartalmaznia kell: a terhelt személyes adatait, a bíróság vagy (eljárási kegyelem esetén) ügyészség megnevezését, az ügydöntő bírósági határozat vagy (eljárási kegyelem esetén) a vádirat számát, a kérelem célját, és a kérelem indoklását (pl. hogy az elítélt családját a büntetés teljesen ellehetetleníti).

A kegyelem intézménye eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a jogszolgáltatás által kiszabott büntetés súlyát az uralkodó csökkenthesse, ha úgy ítélte meg, hogy az elítélt már eléget szenvedett, a büntetés teljes végrehajtásához, az elítélt további gyötréséhez vagy kivégzéséhez nem fűződik közérdek. Lényegében az uralkodók számára ez lehetőséget nyújtott emberiességük kinyilvánítására, amire egyes vérszopó hírű uralkodók esetében az arculatuk rá is szorult.

Tehát nem az ítéletet (bűnös vagy ártatlan) érintette a kegyelem, hanem a büntetés mértékét, és az elítélt személye számított, nem pedig a terhére rótt bűn. Az USA azon tagállamaiban, ahol még létezik halálbüntetés, tudtommal minden elítéltet automatikusan felterjesztenek elnöki kegyelemre, mielőtt kivégeznék, függetlenül attól, hogy milyen és mennyi förtelmes bűncselekményért ítélték halálra.

Magyarországon a kegyelmi eljárás kicsit bonyolultabb, a kegyelem már a büntetőjogi eljárástól is mentesítheti a vádlottat, így ítélet sem feltétlenül születik. De a cél itt is az, hogy a hátrányos jogkövetkezményektől kegyelmi úton meg lehet menekülni akkor, ha a köztársasági elnök így dönt.

Természetesen ennek is van egy menete. A kérelem megjárja az elsőfokú bíróságot, az Igazságügyi Minisztériumot, begyűjtenek egy csomó szakértői véleményt (büntetés végrehajtástól, pártfogó felügyelettől, stb.). Személyes meghallgatásra nem kerül sor (szerintem azért, mert ezek esetleg torzító módon befolyásolnák az elítélt sorsára összpontosított döntést). Szerintem a tárgyalások menetét sem vizsgálják, legfeljebb abból a szempontból, hogy az elítéltnek van e reális esélye egyéb úton jogorvoslatra. A köztársasági elnöknek erre egészen biztosan nincsen sem ideje, sem apparátusa.

A köztársasági elnök asszony K. Endrét kegyelemben részesítette. Feltehetően nem tájékoztatták sem a kérvényben, sem a tanácsadói, hogy egy már súlyosan átpolitizált ügyben kérik a beavatkozását.

Az ellenzéki pártok és szervezetek, valamint a sajtó óriási botrányt kavartak abból, hogy az elítéltet a bírósági ítéletnél is súlyosabb mértékben marasztalták el, és kötötték össze az elsőrendű vádlott pedofil ügyével, pedofília-támogatót kreálva ezzel nem csak az elítélt K. Endréből, hanem a neki kegyelmet adó köztársasági elnökből és mindenkiből, aki a kegyelmi kérvényt bármilyen módon támogatta. Figyelmen kívül hagyva, hogy kegyelmet nem a bűncselekmény enyhe vagy súlyos volta miatt szoktak gyakorolni, hanem az elitélt személy iránti könyörületből.

A kormányfő úgy próbálta az ügyet rövidre zárni, hogy kijelentette, pedofiloknak nincsen kegyelem, és erre alkotmánymódosítási indítványt is be kíván terjeszteni. Ez a javaslat lényegében démonizálja mindazokat, akik pl. egy nevelőtestületben előbb tájékozódnának a vádak igazságtartalmát illetően, és csak azután engednék a botrányt kipattanni.

Novák Katalin köztársasági elnök és Varga Judit igazságügyi miniszter a politikai botrány továbbgyűrűzését megelőzendő felelősségüket vállalva lemondtak a hivatalaikról. Ez az igazán gerinces húzásuk olyan frusztrált gyűlölethullámot és gyalázkodást generált a botrány tovább-habosításában érdekelt ellenzéki sajtóban, ami még a megszokottnál is meghökkentőbb. Erre már K. Endre is azt nyilatkozta, hogy bár továbbra sem tartja magát bűnösnek abban, amiért elítélték, de ha tudta volna, hogy ekkora árat kell fizetnie a köztársasági elnöknek, akkor be sem adta volna a kegyelmi kérvényt (https://pecsaktual.hu/balhe/megszolalt-k-endre-es-leirta-a-sajat-verziojat/).

Sajnos Novák Katalin és Varga Judit  lemondásukkal egyben hallgatólagosan egyetértettek Orbán Viktor kijelentéseivel, mely szerint hiba volt egy pedofil bűncselekmény kapcsán érintett elítéltnek kegyelmet adni. 

Ennek a kitekeredett logikája a következő: Egy pedofília kapcsán kiszabott ítélet esetén bűnpártolónak minősül nemcsak az, aki a vád és ítélet szerint tudott a pedofíliáról, és bármilyen módon késleltette a bűnösök felelősségre vonását, hanem az is, aki a bűnpártoló mellett kiállt, azt védte, annak kegyelmet adott, vagy a kegyelmi eljárásban a bűnpártoló mellett tett javaslatot. Sőt emiatt a poszt miatt már én is bűnpártolónak számíthatok, és a mellettem kiállók is hetedíziglen. Pedofília ügyében pedig ugyebár a bűnpártolóknak nincsen kegyelem.

Amennyiben eltekintünk a hangzatos politikai jelmondatoktól, és a politikai szimpátiától, azt kell látnunk, hogy a köztársasági elnöknek joga van BÁRMILYEN jellegű bűncselekmény esetén kegyelmet gyakorolni, amennyiben arra jogosult személy kérelmet nyújt be. Nem az igazságszolgáltatás konkurens alágaként, hanem hogy az irgalom felülírhassa a jogot. Lehet ezen vitatkozni, lehetne pl. a kegyelmi döntés népszavazás tárgya, és akkor nem valamely közjogi méltóságnak kellene a döntés politikai felelősségét viselnie. De semmiképpen nem tartom helyesnek abban a tekintetben megkötni a kegyelmet gyakorló kezét, hogy mely bűncselekmények KAPCSÁN ne lehessen kegyelmet gyakorolni, mivel ezzel pont a kegyelem emberiességi jellege vész el.

Olvasom, hogy egy háztartási és vegyi bolthálózat drónokat tesztel Budapesten.  Tesztelik a drónos házhoz szállítást Budapesten

A számtalan fejlesztés alatt álló drónos projekt közös jellemzője, hogy rendszeres szállításra, vagy légifotózásra használnák az eszközöket, így nagy teljesítményű, nehéz eszközökről beszélhetünk, amelyeknél a megtett út jelentős, és nagy részben automatizált.

Miért fontos ez? Azért, mert a nem harci felhasználású drónokat úgy ismerjük, mint távvezérlésű helikoptereket, amik mögött ott áll egy-egy földi irányító, aki egy percre sem engedi ki a kezéből az irányítást, sőt, ha a távvezérlőnek a drón által érzékelhető jelszintje egy adott érték alá esik, az eszköz leszáll vagy visszatér. Ezeknél a felhasználásoknál azonban nem ez történik, hanem a drón memóriájába betöltik az útvonalat, és azt kézi vezérlés nélkül lerepüli. Kénytelen rá, hiszen több km távolságra kell eltávolodnia a felszállási startponttól, esetenként direkt rálátás nélkül, vagyis minimum leszálláskor takarásba kerül a domborzat, épületek, erdők, vagy más tereptárgyak miatt.

Képzeljünk el egy helyzetet. A drón egy 2 kg-os csomagot szállít, a saját súlya 10-15 kg. Az útvonala 5 km., a repülési magassága 100 m,  a leggondosabb tervezéssel is 45-ször keresztez közforgalmú utat. Egy négysávos út felett meghibásodik (galambokkal ütközik vagy zárlatos lesz az akkumulátor, vagy bármi egyéb), és lezuhan. A lezuhanó drón egy nyerges vontató szélvédőjét zúzza be, és megsebesíti az útra koncentráló sofőrt. A tömegszerencsétlenség valószínűsége nem elhanyagolható.

Alapvetően kétdimenziós közlekedésünkben ritkán nézünk fölfelé, mert a veszély általában azon a szinten várható, ahol éppen tartózkodunk. Ezért az, hogy váratlanul a fejünkre esik egy többkilós tömegű gép, nem számottevő kockázat. Volt eddig. Egy lezuhanó repülőgép olyan hangos, hogy már több kilométerről halljuk a figyelmeztető zúgását. De egy drón hangja nem ennyire zavaró, főleg városi forgalomban. Tehát rendkívül összetett, és nehéz feladat annak biztosítása, hogy egy - az emberi munkaerő kiváltására szánt - csomagszállító robotrepülő ne okozhasson tragédiát. A mezőgazdasági célú drónröptetés baleseti kockázata pl. sokkal alacsonyabb, mint a városi csomagszállításé.

Gyanítom, hogy ez sűrűn lakott, forgalmas területen csak úgy biztosítható, ha lemondunk az automatizált irányításról, vagyis minden drónt kézzel irányítanak, vagy minimum felügyelnek. Ehhez azonban ki kell építeni egy olyan sűrű kommunikációs hálózatot, ami a repülési magasságtól a földig biztosítja az eszközök kapcsolatát az irányítóval. Egyébként ez annyira nem bonyolult, mert talajszinten a mobilhálózat városokban teljes lefedettséget biztosít, de a 100-150 méteres magasságban már nem vagyok benne biztos. Oda már valószínűleg néhány antennát direktben kell irányítani.

Ezzel a megoldással azonban nem csökken, hanem nő az emberi erőforrás igény, mert míg egy furgonnal egy sofőr 50 csomagot is ki tud kézbesíteni, addig egy drón teherbírása rendkívül korlátozott, a speciális jogosítvánnyal rendelkező repülésirányítónak lényegében egyesével kell kézbesítenie a csomagokat. 

Összegezve: bár az új technológia kapcsán ígéretes tesztek folynak, mégis tartok tőle, hogy a biztonság igénye a legtöbb törekvést felül fogja írni. 

A feljegyzések szerint az első – maihoz hasonló – tűzijátékot Kínában tartották a XII sz-ban ahol később azok az egyházi szertartások, ünnepek, vagy például a császár születésnapjának kísérő eseményei lettek, melyekhez már tűzijátékanyag gyárat is építettek. Később Japánban is létesült gyár. Az első európai gyárak Münchenben, Velencében, majd Angliában jelentek meg. A mediterrán országok ma is nagy gyártói hagyománnyal rendelkeznek, de Franciaország is kiemelkedik.

Magyarországon a Szent István napi tűzijáték 1927 óta minden évben megrendezésre került, kivéve, amikor a mindennapi pirotechnikáról a háború gondoskodott, illetve 1956 után a Kádári megtorlás éveiben. Így az én életemben mindig az ünnep szerves része volt, hogy este látványos tűzijátékkal zárták az egész napi látványosságok sorát.

2022-ben a negyedik választási bukás miatt végletesen frusztrált magyar ellenzék, és szavazóinak elkötelezett rétege a kétségkívül bekövetkezett infláció és az energiaellátási kockázatok miatt bevezetett korlátozások miatt ismét megpróbálkozott a kormány elleni hangulatkeltéssel, rámutatva, hogy a minden eddiginél nagyobb szabású tűzijáték költségei szemben állnak a gazdasági megszorításokkal. Pazarló szemfényvesztésnek minősítették, és egyes kormányellenes beállítottságú színházak támogatására szólították fel a kormányt a tűzijáték megszervezése helyett. A jó öreg "mennyi lélegeztetőgépet lehetne venni egy stadion árából" érvelés került elő ismét újracsomagolva.

Kevés 10 év körüli gyermeket ismerek, akit ne lehetne lenyűgözni a tűzijátékkal, legyen szó akár a szilveszteri-szülinapi csináld magad válfajáról, akár a nagy állami showról. Sok srácot ismerek, akik szívesen kísérleteznek tűzmágiával otthon vagy a kémia laborban. Fényfestés, tűzvirágok, pirománia, illúzió, minden benne van. Én felnőttként már nem érdeklődöm annyira az ünnepi tűzijáték iránt, hogy a kedvéért beutazzak Budapestre, de ha valahol meghallom a durrogást, megnézem. És nagyon szeretem a rakétát belecsúsztatni a kilövő csőbe, meggyújtani a kanócot, és huuuusssss... bumm! Kéjmámor.

Éppen ezért gyerekként nagyon zavart a fenti idézet olvasása. Nem tudtam volna megfogalmazni, de egy igen régi, gyönyörködtető művészeti ágat ilyen fensőbbséges gőggel megtiporni igazságtalan és hazug. Ugyanígy be lehet mocskolni a bábszínházat, a cirkuszt, a varietét, és a pantomimet, a térzenét és a fesztiválokat. Mindent, ami gyönyörködtet, mindent, ami örömet okoz.

És most egyesek hirtelen teleírták fészbúkfalvát azzal, hogy bárcsak tűzijáték helyett inkább Alföldi Róbert társulatát, meg a Krétakört támogatná az állam, meg hogy tüntetőleg távol fognak maradni az eseményről, hogy demonstrálják, mekkora pénzkidobás az egész, meg hogy ateista ismerősöm azért imádkozik, hogy mossa el az eső az egész szemfényvesztő parasztvakítást. Még a végül megrendezett esemény után is, amire talán minden eddiginél többen voltak kíváncsiak, volt, aki a megnövekedett füstkoncentrációról közölt adatokat, bizonyítva, hogy a tűzijáték nem csak pénzkidobás, hanem ártalmas is.

Én nem bánom, hogy az elkötelezetten ellenzéki érzelműek demonstratíve távol maradtak a sajnálatosan egy héttel elhalasztott ünnepi tűzijátéktól, mert így legalább a fiamék be tudtak tuszkolódni abba a hatalmas tömegbe, amely részt kívánt venni az eseményen. És amely tömeg nagy részét látványosan nem érdekelte semmilyen politikai állásfoglalás, egyszerűen csak örültek egymás örömének, álmélkodtak a megkomponált hang- és fényeffekteken, és örvendeztek egy-egy látványosabb robbanás felett.

De azért azon elgondolkoztam, hogy miféle lelkület dolgozik azokban az emberekben, akik évek óta kritizálnak, lesajnálnak, károsnak állítanak be, sőt betiltanának mindent, ami az embereknek, de különösen a gyermekeknek örömet okoz, ha nem az ő oldaluk szervezi. Legyen szó egy felújított műemlékről, egy új stadionról, egy múzeumról, egy ünnepi műsorról, vagy éppen tűzijátékról.

„ne főzd a gödölyét anyjának tejében!” ( 2Móz 23,19)

A fenti idézet alapján a zsidó törvény általában tiltja a tej és hús együtt főzését, még a tejes és húsos edényeket is külön kell tárolni. Hogy ennek általános élelmiszeregészségügyi oka volt a közel keleti meleg éghajlaton, vagy eredetileg az előírás jelképes volt, és csak a dupla haszonszerzést minősítette etikátlannak (egy rókáról két bőrt lehúzni), azt nem tudom. Mindenesetre ez az első olyan általam ismert ismert "recept", ami az össze nem illő dolgok összekeverésének tilalmát tartalmazza.

A világ minden kultúrája szívesen kísérletezik az alapanyagok összekeverésével, hogy abból valami finomabb, táplálóbb, egészségesebb dolog jöjjön létre. A borászok az alapborok "házasításával" próbálkoznak, hogy cuvée-ket hozzanak létre, mint pl. a bikavér. A bármixerek az alkoholos és nem alkoholos  italok összevegyítésével  próbálnak látványos és ütős koktélokat előállítani. A szakácsok azt próbálgatják, hogy a kacsamáj egy szelet körtével vagy tökmagolajjal finomabb. Az én kedvencem a hűtőjava-pörkölt, amibe lehetőség szerint az összes hűtőmaradékot belefőzöm, virslivégtől szalonnapörcön keresztül a fél fej hagymáig. Ami nem jó a pörköltbe, az jó lesz a salátába vagy a gyümölcssalátába.

De még a hűtőjava pörköltnél is  be kell tartani néhány szabályt:

1. Romlott ételt nem szabad beletenni. A rothadást ki kell vágni, a penészes ételt ki kell dobni. Egyetlen rothadt cseresznye tönkreteszi az egész gyümölcssalátát.

2. Olyat nem teszünk a pörköltbe (salátába), ami nem illik bele, nem simul bele, a kívánttal ellentétes hatást vált ki ízben, állagban. A madártejbe sem dobunk kapribogyót.

3. Folyamatosan kóstolgatni kell az elegyet, óvatosan beállítani a mennyiségeket, hogy az íze csak gazdagodjon, és ne csússzon el túlzó irányba. Egy gerezd fokhagymától talán ízletesebbé válik az, ami egy egész fej fokhagymától ehetetlenné.

Tehát tisztításra, szelektálásra, ellenőrzött keverésre van szükség. 

A gyümölcs akkor is finom, ha önmagában fogyasztjuk. A húst is elég besózni, és grillezni, hogy jó étel legyen belőle. A legtöbb alaptáplálék tisztán fogyasztható. A hagyományos élelmiszerek, amelyek több hozzávalót tartalmaznak (kenyér, ragu, fagylalt, stb.) szintén önmagukban is finomak.

Mindezek gondos összevegyítése eredményezhet új, az eddigieknél is finomabb ételt vagy italt. De a különböző dolgok válogatás nélküli összeöntése általában egy szóval írható le: MOSLÉK.

Két (látszólag nem összefüggő) kérdésre keresem a választ ebben a posztban:

Miért hitte az ellenzék, hogy Márki-Zay Péterrel legyőzheti Orbánt, és miért nem sikerült?

Miért nem vonult az utcákra az ünneplő tömeg a választások éjszakáján, hogy megünnepelje az újabb kétharmados győzelmét?

Kezdjük az elején. Márki-Zay Péter egy furcsán kétarcú politikus. Az egyik arca egy határozott, jó kiállású és okosan érvelő emberé, aki kiáll a saját meggyőződése mellett, vállalja a konfliktusokat, szilárd értékrenddel bír, és van karizmája. Ráadásul Hódmezővásárhelyen az ellenzéki összefogás élén két ízben is sikerrel győzött, és polgármesterként is megállta a helyét. A Partizán műsorában Gulyás Márton puszta interjúkérdésekkel sikerrel állította szembe MZP rátermettségét pl. Fekete Győr András teljes kompetenciahiányával. Így ellenzéki oldalon felrémlett a remény, hogy a sok kompromittálódott pártvezér helyett független jelöltként őt állítva a pártkoalíció élére, a hátán bevihet a parlamentbe annyi ellenzéki jelöltet, ami elegendő a FIDESZ leváltásához.

Nem számoltak azonban MZP másik arcával, a rögeszmésen Orbán- és korrupció-fixált mániákuséval, mivel az ellenzéki kommunikációval ez általában összhangban volt. Viszont idővel kínosan monotonná vált a dolog. Ha váratlanul egy mikrofont toltak Márki-Zay orra alá, és bármilyen kérdést feltettek neki, arra egy papagáj következetességével csak azt tudta válaszolni, hogy Orbán Viktor és/vagy korrupció.

MZP abban a pillanatban kényszerhelyzetbe lavírozta magát, amikor kierőszakolta, hogy az ideológiai salátakoalíció őt jelölje miniszterelnöknek, ne pedig az előválasztás győztesét. Saját párt nélkül nem mondhatott semmit a kampányban, ami túllép az orbánozáson meg a korrupciózáson, anélkül, hogy bele ne gyalogoljon valamelyik koalíciós partnerének a lelkivilágába. A köztévében a kapott 5 percben annyi tellett tőle, hogy

• kikérje magának, hogy csak 5 percet kap,
• elmondja, hogy ő sokkal régebb óta Orbán Viktor, mint amilyen régen maga Orbán Viktor Orbán Viktor,
• elmondja, hogy mindent ugyanúgy fog csinálni, mint Orbán Viktor, csak jobban,
• egyébként pedig korrupció.

Egy idő után viszont rájött, hogy orbánozáson meg korrupciózáson kívül valami mást is kellene mondani, ekkor vált beszámíthatatlanná, aki össze-vissza lődöz, majd letagadja, amit mondott, aztán elnézést kér, hogy nem azt akarta mondani, amit mondott, majd kezdi elölről. Így mindent elmondott, amit akart, de nem kellett attól félnie, hogy emiatt szétesik a koalíció.
Persze az ilyesmi mentálisan megterhelő, egyre gyakrabban szabadultak el a fején a jól fésült tincsek.

Ami a koalíciós pártokat illeti, abból az alapfeltevésből indultak ki, hogy mindenki torkig van Orbán Viktorral. Azonban ez persze soha nem volt igaz. A Fidesz-ellenes hangok mindig (már a Gyurcsány-érában is) harsányabbak voltak, mint a Fidesz-párti hangok, ami a visszhangkamrában élő ellenzékiek számára azt az illúziót keltette/kelti, hogy ők vannak többen. Baráti és munkahelyi beszélgetésekben (is) tapasztalom, hogy az ellenzéki barátokban és kollégákban túlteng a közlési vágy, míg a kormánypártiak csendben ráhagyják, hadd eressze ki a gőzt. Ráhagyják, mert kormánypárti beszélgetőtársnak többnyire esélye sincsen, hogy félbeszakítás, lesajnálás nélkül elmondja - ugyanolyan legitim - véleményét. 

Van itt egy hitelességi probléma is. Az átlag RTLklub - INDEX - HVG fogyasztó már annyiszor hallotta/olvasta, hogy Orbán csődbe vitte az országot/megbukott, meg hogy az emberek rosszabbul élnek, mint valaha, és tapasztalta ennek az ellenkezőjét, hogy már akkor sem érdekelné, ha igaz lenne. Ennek egyébként mindenki a vesztese, mert a valós, megoldandó problémák (pl. pedagógusok helyzete) iránti társadalmi érzékenységet is sikerült lenyomni. Nagyon komoly önkritikának és megtisztulási folyamatnak kellene történnie az ellenzéki véleményformálók között, hogy az egyre szűkülő fanatikus rétegen kívül más is hallgasson rájuk, amikor farkast kiáltanak.

Másodikként lássuk, mi az oka annak, hogy a nemzeti oldal szavazói miért nem tódultak ki az utcákra minden településen, hogy énekelve, táncolva megünnepeljék hihetetlen mértékű győzelmüket. Miért, hogy csak az eredményváró pódium előtt, a saját akolmelegükben tudták szabadjára engedni az érzelmeiket?

Az első válaszom az, hogy ezen az éghajlaton ez kultúránktól idegen szokás. A mediterrán és trópusi vérmérséklethez inkább illik. De azért a tartózkodó magatartás ilyen foka akkor is indokolatlan.

A másik megoldás az, hogy a történelem megtanította, hogy ha nyíltan és személyesen vállalod a nemzeti irányultságodat, akkor megrónak, leszidnak, megaláznak, megvernek, kilövik a szemedet vagy elvisz az ÁVO. Akik annak idején lehalkítva hallgatták a Szabad Európa Rádiót, és akiket ma azzal fenyegetnek, hogy ha nem "helyesen" gondolkodnak, akkor az EU tönkreteszi az országot, azok hajlamosak csendben maradni.

Továbbá a nemzeti irányultságról a véleményformáló elit és az iskolai nevelés mai napig valami titkolni való undokságként beszél, a fentiekben már egyszer érintett hangosabb ellenzéki visszhangkamra pedig ezt még jobban felerősíti, ezért a szélsőjobb szavazók kivételével a saját politikai közösségük felé amúgy is inkább (ön)kritikusan viszonyuló nemzeti irányultságú szavazókban szégyen társul a győzelem öröméhez. 

Így hát 12 év többé-kevésbé sikeres kormányzat után a nemzeti oldal még mindig nem tudja őszintén ünnepelni, hogy egy magas részvételi arányú választás és népszavazás eredményei szerint az értékrendje abszolút többségben van az országban.

Ez aztán az elemzők számára felfoghatatlan disszonanciát képez a közösségi oldalak valamint a fősodratú média által sugallt közhangulat és a közvélemény-kutatások, választások eredményei között.

Olvastam egy posztot az oltásellenesek elleni Alkotmánybírósági határozatról a BS blogon, ennek kapcsán gondolkoztam el a mellébeszélők felelősségén.

 Az ügyben ugyanis korántsem bontják ki az igazság minden részletét (by Gyurcsány), egyik oldalon sem. A nemes egyszerűséggel ostobának nyilvánított oltásellenesek sem, de az orvostársadalom sem.

 Mi is a probléma? Oltáspárti oldalról rendszeresen cáfolják, hogy az oltások kockázatosak lennének a beoltott gyerekekre nézve. Holott magam is ismerek olyan lebénult srácot, akinek egy védőoltástól indult be egy autoimmun folyamat, ami felzabálja az idegszálak ingerületátvivő rétegét. De több olyan eset is napvilágra került, ahol a hibás oltóanyag jól dokumentálhatóan tömeges megbetegedéseket (esetenként halált is) okozott.

 Vagyis az állítás, hogy a védőoltások biztonságosak, egyszerűen nem igaz. Pontosabban nincsen rá garancia, hogy többé nem csúszik be olyan hiba, ami a védőoltás nyomán súlyos egészségkárosodást okozhat. Még akik azzal dobálóznak, hogy 99,9%-osan biztonságosak a védőoltások, azok sem szívesen beszélnek arról, hogy milyen veszélyek leselkednek az 1 ezrelékre, vagy hogy mennyire könnyen felborulhat ez az arány.

 A védőoltások egészségkárosító hatásai ugyanis gyakorta késleltetve jelentkeznek, ezért egy hibás oltóanyag esetén a használatból kivonás is csak késve történhet (akár a teljes hibás oltóanyag felhasználása után). Addigra azonban a beoltottak nagy részénél már kialakultak a visszafordíthatatlan egészségkárosodások.

 A valóság sokkal brutálisabb őszinteséget követel, mint amit az individualizmusra építő jóléti fogyasztói társadalom elviselne. Vagyis annak beismerését, hogy a védőoltás fő célja nem a beoltottak védelme valamilyen fertőzéstől, hanem a járványos fertőzések blokkolása. Tehát azok a beoltottak, akik az oltás következtében egészségkárosodást szenvednek, ezt a társadalom egészsége érdekében kell elviseljék.

A járványok megfékezésére a XX.sz. közepéig sokkal drasztikusabb, sokkal több áldozattal járó intézkedéseket hoztak. A karantén azt jelentette, hogy embereket fegyenctelephez hasonló zárt helyen tartottak megfigyelés alatt, ahova sokan egészségesen érkeztek, de a karanténban elkapták a fertőzést, és vagy ott pusztultak el, vagy megnyomorodva távoztak. Aki szökni próbált, azt lelőtték. A leprásokat szintén elkülönített telepekre száműzték. Ez nem öncélú kegyetlenkedés volt, hanem az egészséges közösség megvédése a tömegpusztító járványoktól.

 Tehát a védőoltás nem valamilyen apró jóléti szolgáltatás, ami megóvja a gyerekeket valamilyen kellemetlen betegségtől, és nem áll arányban a vele járó nagy kockázattal. Nem az a kérdés, hogy mekkora valószínűséggel károsodik a gyermekem egészsége, ha beoltják, hanem hogy hány ember egészségét és életét veszélyeztetem, ha nem hagyom beoltani.

 Már persze ha tényleg csak veszélyes járványok ellen oltunk kötelezően.

Idős emberekkel beszélgetve egyre gyakrabban előkerül az a mondat, hogy "Örülünk, hogy a kormány kihozta az országot a csődből, de most már valamit mi is szeretnénk érzékelni a gazdasági fellendülésből.".

Első reakcióm az ingerült belső vállrándítás volt. Egyre kevesebb munkaképes felnőttnek kell eltartania egyre több munkaképtelent, hogyan lehetne ebből még egy komolyabb nyugdíjrendezést végrehajtani. Azután elgondolkodtam. 2010 után még az forgott kockán, hogy az államcsőd, és az azzal járó hiperinfláció magával viszi a teljes nyugdíjkasszát. Ezt akkor sikerült elkerülni (részben a magánnyugdíjak visszaállamosításával). Ezután a nyugdíjak összegét a mindenkori inflációhoz kötötték, így védve ki a vásárlóérték csökkenését.

Igen ám, de 2016-tól kezdtek beérni az unortodox gazdaságpolitika gyümölcsei. A munkanélküliség helyett már a munkaerőhiány jellemzi a gazdaságot, vagyis a munkáltatók kénytelenek egyre magasabb bérekkel magukhoz csábítani vagy megtartani a munkavállalókat. Ez azzal járt, hogy az átlagbérek elszakadtak az inflációtól, és bizony egyre magasabbak. A nyugdíjak viszont továbbra is az inflációhoz vannak kötve. Ez pedig a nyugdíjasok, ezen belül is a kisnyugdíjasok fokozott leszakadását hozza magával.

Mivel nem a munkakerülés, hanem pl. sok gyermek vállalása, vagy rosszul fizető pedagóguspálya miatt lesz valakiből kisnyugdíjas, ez a leszakadás igazságtalan. De nem csak igazságtalan, hanem indokolatlan is. A nyugdíjkassza az aktív munkavállalók befizetéseiből gazdálkodik, vagyis ha magasabbak a bérek, elvileg a nyugdíjakra is több kell jusson. Értem én, hogy évtizedek hiányait kell visszapótolni a magasabb nyugdíj-járulékokból, de a többletbevétel egy hányadát akkor is célszerű a kisnyugdíjak emelésére fordítani, különben esély sincsen arra, hogy az időseink ne ábránduljanak ki a kormányzatból. Már ha megérik, vagy még nem tették.

A felsőoktatási gender szakok leállításával Magyarországon új fejezet nyílt a gender mozgalom történetében. Ádáz vita bontakozik ki a tudományos kutatás szabadsága és a gender tudomány létjogosultságának megkérdőjelezése között. Próbáljunk meg hát tisztán látni ebben a kérdésben.

A tisztán látás amúgy nem egyszerű, mivel a gender elmélet és annak megjelenési formái (gender tudomány, gender politika) nevében megnyilvánulók mást-mást állítanak, viszont szinte mindent tagadnak erről. Tehát kezdjük azzal, amit még nem töröltettek a Wikipédiáról.

A gender alapjait elsőként a feminista és egzisztencialista filozófus, Simone de Beauvoir fektette le 1949-ben kiadott könyvében, amely A második nem címet viseli, és a mai napig nagy jelentőséggel bír. Művében megalapozta a genderelmélet eszméjét, melynek lényege az, hogy a biológiai nemre ráépülő viselkedésmód az, ami az embereket igazán nővé vagy férfivá teszi. 

Robert Stoller pszichoanalitikus 1968-ban megjelent írásától kezdve számítjuk a gender, a társadalmi nem fogalmának megszületését. Ez a mű fontos kiindulópontja volt a nők és férfiak eltérő viselkedésének tudományos tanulmányozásához, mely kutatások azóta is folynak.

A gender elméletet propagáló feminista mozgalmak szerint a női és férfi nemi szerepek minden nembeli egyének számára korlátozóak az önmegvalósítás terén, tehát a nők nemi szerepek alóli felszabadítása magában hordozza a férfiak felszabadításának vágyát is. E nézet szerint az egyenlőségért való küzdelem az elnyomó szempontjából mindenképpen veszteségekkel jár, ám ettől ez még nem hatalomátvétel, hanem hatalommegosztás.

A gendernyelvészet kezdetei 1973-ra nyúlnak vissza, amikor Robin Lakoff kifejti tanulmányaiban, hogy a nők helyét a társadalomban meghatározhatja maga a nyelvhasználat is, vagyis az, hogy születésük óta „női beszédre” oktatják őket, és úgy gondolja, a nőknek el kellene sajátítaniuk az úgynevezett „férfinyelvet” is, ekkor megváltozna az esetlegesen hátrányos társadalmi helyzetük is. Ezek a tanulmányok indítottak el rengeteg kutatást, melyből később kinőtte magát a gendernyelvészet, és ma már elfogadott tudományágnak számít a nyelvészeten belül.

Ebből tehát egyértelműen leszűrhető, hogy a gender elmélet feminista eredetű gondolat, mely a nemek közötti státuszok megváltoztatására irányul, e minőségében elsősorban politikai kategória.

A társadalomban megfigyelhető nemi szerepekre irányuló, a pszichológia és szociológia tárgykörébe tartozó kutatások tárgyát képezi a genderelmélet, más néven a társadalmi nem elmélete, mely a tanult (nem biológiai) nemi szerepekkel és annak társadalmi vonatkozásaival foglalkozó elmélet, valamint a szociológia tárgykörébe tartozó olyan tudományterület, mely mindazon társadalmi tényezővel foglalkozik, amelyekben a nők és a férfiak közötti társadalmi különbségek megmutatkoznak, kifejeződnek. 

A genderelmélet szerint a női és férfi sztereotípiák nem alapozhatók meg a biológiával, ahogyan a nemi szerepekre való determináció sem igazolható a testi felépítés által: ha empirikusan, azaz a tapasztalat szintjén adott esetben beigazolódik közülük néhány, annak hátterében nem biológiai meghatározottság, hanem a nemiséggel kapcsolatos normák elsajátítása, internalizálása áll. Eszerint tehát a társadalmi nem (gender) a társadalom által elvárt szereprepertoár. Ezt a szereprepertoárt a nevelődés során sajátítjuk el. (Jó példa erre az, amikor a kisgyermekekre születésük után nemük szerint rózsaszín vagy világoskék szalagocskákat kötnek, vagy amikor gyermekként a lányoknak babát, a fiúknak pedig játékkatonákat ajándékoznak, vagy a szülői, rokoni figyelmeztetések, melyek a lányokat kedvességre, a fiúkat határozott érdekérvényesítésre intik.) Ezek a jelenségek mind azt szolgálják, hogy a gyerekek beletanuljanak az életük végéig játszandó nemi szerepekbe, s világosan utalnak a nemi szerep tartalmára és egymáshoz való viszonyukra. Természetesen a társadalmi nemhez kapcsolódó szereprepertoár erőteljes különbözéseket mutat a különféle társadalmakban, valamint ugyanazon társadalmon belül is sokat változhat a gazdasági, történelmi vagy politikai folyamatok következtében.

Eddig tehát a Wikipédián fellelhető ismeretanyag. De a témáról szóló pro és kontra információk között elsősorban azért nehéz eligazodni, mert a gender mozgalom képviselői egyértelmű elhatárolódás helyett tagadják, hogy a mozgalom égisze alatt elkövetett túlkapások a gender elmélet talaján szökkentek szárba. Érvelésük visszatérő eleme: a gender elmélet nem (csak) erről szól.

Pedig túlkapások bőven vannak. 1998-ban a svéd kormány olyan iskolai reformot vezetett be, melyben amellett, hogy megtiltotta a nemi szerepek gyerekekre való erőltetését, államilag támogatott „nemsemleges” óvodákat hoztak létre, melyek segítségével a családok nemi identitás nélkül nevelhetik gyerekeiket, a gyerekeknek megtiltották a „fiús” és „lányos” játékok használatát, helyettük „semleges játékokat” hoztak forgalomba. Egy középiskolában „semleges nemű öltözőt” alakítottak ki, hogy akik nem érzik magukat fiúnak vagy lánynak, azok is tudjanak hol öltözni-vetkőzni. Majd átírták a svéd nyelvet: bevezették a „hen” megszólítást, ugyanis eddig a férfiakat a „han”, a nőket pedig „hon” szóval illették. Mostantól van viszont a semleges hen is, mert pechjükre a svéd nyelvben mindeddig nem szerepelt semleges nem.

Egy fitneszteremben egy nőnek öltözött férfi a női öltözőt kívánta használni, mire a bent lévő megrökönyödött hölgyvendég a recepción reklamált. Ajánlották neki, hogy várjon, míg elkészül a férfi, ha zavarja, de a nő fenntartotta a panaszát. Erre visszavonták a klubtagságát, mivel megsértette a fitneszterem „ítélkezésmentes övezet” szabályát. Azonban a hölgy nem az illető transzszexualitása miatt panaszkodott, hanem mivel azt észlelte, hogy egy férfi van a női öltözőben. Hivatalos közlés szerint a fitneszterem„elkötelezett egy nem-megszégyenítő környezet kialakításában, szíves fogadtatással minden vendég számára”. Azt nem kérdezték, hogy a női vendégek jól érzik-e magukat férfiakkal egy öltözőben. Nem beszélve arról, hogy ezek a férfiak akár egyszerű kukkolók is lehetnek. A hölgy viszont megkérdezte a többi női vendéget, akiket szintén sokkolt az eset, mire a szolgáltató megint csak a hölgyet vádolta a vendégek felzaklatásával.

A BRIT ORVOSI KAMARA útmutatója szerint a várandós nőket ne kismamáknak, hanem várandós embereknek vagy terhes személyeknek kellene nevezni, mivel a várandós anyák kifejezés sértő lehet a transznemű “férfiakra”, vagyis az olyan nőkre nézve, akik férfiként határozzák meg magukat. 

Sussex University Hallgatói Önkormányzata kiadott egy a „Nemek közötti esélyegyenlőségről szóló szabályzatot”, amely előírja, hogy “a Hallgatói Önkormányzat minden területén gender semleges nyelvet kell használni”. A szabályzat szerint továbbá, ha megismerkedünk valakivel, akire vonatkozóan még nem hallottuk meg, hogy milyen névmással beszélnek róla, semleges névmást kell használnunk.

Magyarországon 2009-ben vezették (volna) be a nemsemleges nevelést. A szakmai szervezeteket megkerülve a Bajnai kormány arra kötelezte az óvodákat, hogy módosítsák nevelési programjaikat és tudatosan kerüljék a gyermekeknél a nemi sztereotípiák erősítését. A kormányváltást követően az egyik első kormányzati intézkedés volt ennek a passzusnak az eltörlése.

Ha eltekintünk a fentiektől, és megelégszünk Dr. Kopp Mária nyilatkozatával, mely szerint "Nem lehet már letagadni, hogy mások az elvárások a nemekkel szemben. Ezen felül el kellene érni, hogy a férfiak elfogadják ezt az újfajta szerepet itthon is.", akkor is felmerül a kérdés, miért lett a szobatudományból, ami a nők és férfiak eltérő viselkedését, és annak okait tanulmányozza, gigantikus és agresszív emberkísérlet. Talán mégis van hasonlóság a gender tudomány és a marxizmus között, amennyiben mindkettő a "társadalmi igazságtalanságok" ellen jött létre, ideológiai muníciót szolgáltat egy politikai programhoz, amely (a bolsevik-mensevik logika mentén a kisebbséget többségnek állítva) a társadalom erőszakos megváltoztatására törekszik.

De miért probléma ez, mármint a biológiai nem és a társadalmi nem szétválasztása? Hiszen a társadalmi nem fogalma elég rugalmas ahhoz, hogy szétfeszítse a kétosztatú férfi-női nem fogalmát, és így teret biztosítson azok számára is, akik nem érzik jól magukat abban a nemi szerepben, amelyet a biológiai testük rájuk szabott. Az is igazoltnak látszik (és némelyek arra vetemednek, hogy ezt emberkísérletekkel igazolják is), hogy óvodás korig a gyermekek társadalmi neme még képlékeny, vagyis nevelhető. 

Egy példával szemléltetem a problémát. Ismerünk eseteket az úgynevezett farkasgyerekekről, akik valamilyen okból kifolyólag vadon, azaz mindenféle nyelvi inger nélkül nőttek fel, és az emberi társadalomba való visszavezetésük után sem tudtak megtanulni beszélni. Ám a mai "civilizált és etikai normákkal szabályozott" korunk előtt léteztek olyan pszicholingvisztikai kísérletek is, amelyek során a gyerekeket tudatosan zárták el többi embertársuktól. Az eredmény meggyőzően tragikus. Azok a szerencsétlenek, akik a szükséges életkorban nem kaptak emberi nevelést és emberi nyelvi környezetet, azok később sem tudtak beilleszkedni az emberi közösségbe, nem tanulták meg a nyelvet és az elvont fogalmi gondolkodást. Vagyis bár biológiailag emberek voltak, társadalmi szempontból állatok maradtak. A biológiai és társadalmi faj szétválasztásának eredménye.

Amennyiben a gyermekek fejlődésük korai szakaszában nem kapják meg a környezetüktől a szükséges visszacsatolásokat, amelyek segítik őket nemi identitásuk kifejlődésében és megerősítésében, akkor a társadalmi nemük nem fejlődik szinkronban a biológiai nemükkel.

Dr. Bagdy Emőke szerint "...természetellenes, hogy hagyjuk a gyerekre, hogy eldöntse, fiú-e vagy lány. Kijelentem, és felelősséget vállalok érte, hogy három-öt éves korunkban mi nem tudunk eldönteni semmit. Tízéves korunkig van önismereti zárlatunk, azt sem tudjuk, kik vagyunk. Az apa, az anya, a tanítók mondják meg, kik vagyunk, és azt a mintát vesszük fel, ezt építjük be az identitásunkba. Ezen felül három-öt éves korban történik meg az, amit a pszichológia identifikációnak nevez, önkéntelen azonosulás a saját nemünkhöz tartozó szülővel...".

Akinek a környezeti, nevelői hatásra szétválik a társadalmi nemük (viselkedésmódjuk) a biológia nemüktől, vagy nem alakul ki a társadalmi nemi identitásuk, azok számára bizony kényelmetlenné válhat a biológiai nemük. Ez a folyamat elvezethet egy társadalommérnökök által vizionált szép új világhoz, de csak személyes boldogtalanságok és tragédiák tömegén át.

Tehát van egyszer egy gender mozgalom, amely a társadalom kierőszakolt megváltoztatásán munkálkodik, mely a gender politikán keresztül nyer teret, és egy gender tudomány, amely a mozgalom terminológiáját használja, és amelynek kutatási eredményei részben muníciót szolgáltatnak a mozgalom számára. A gender tudomány képviselői miért tiltakoznak az ellen, hogy őket összemossák a mozgalommal és annak politikai túlkapásaival? Ugyanazt a nevet használják. Nem történik egyértelmű elhatárolódás a mozgalomtól, annak elveitől és célkitűzéseitől. Sőt a fentiek alapján szimbiotikus együttműködést láthatunk.

Személy szerint semmi kifogásom nincsen az ellen, hogy az egyetemeken egy interdiszciplináris kutatás keretében foglalkozzanak a tanult (nem biológiai) nemi szerepekkel és annak társadalmi vonatkozásaival, valamint mindazon társadalmi tényezővel, amelyekben a nők és a férfiak közötti társadalmi különbségek megmutatkoznak, kifejeződnek. Ám pusztán a gender szak elnevezés, és az ott használt gender terminológia egy csomó olyan elvet és eljárást legitimál, amit súlyosan kártékonynak, társadalom- és emberellenesnek találok. Ugyanaz a helyzet, mint ha a gazdasági és szociológiai jellegű kutatásokra egy marxista szakot, vagy a különböző rasszok biológiai és pszichológiai különbségeinek kutatására rasszista szakot indítanának.

Ha a tudományos kutatás elhatárolódna a gender mozgalomtól mind nevében, mind terminológiájában, akkor esetleg komolyan tudnám venni, hogy elfogulatlan és szakmai alapon folyó kutatásról van szó. 

Felhasznált linkek:

ttps://alfahir.hu/bagdy_emoke_oruletnek_tartja_hogy_egy_gyerek_dontse_el_milyen_nemu_akar_lenni

https://mno.hu/velemeny/elvisz-a-gender-isztambulba-1388790

http://hvg.hu/itthon/20180815_Kopp_Maria_Veszelyes_amikor_konzervativ_egyhazi_korokben_a_gender_ugyet_elitelendo_dolognak_tekintik

https://hu.wikipedia.org/wiki/Genderelm%C3%A9let

https://www.citizengo.org/hu/ed/165203-tamogatom-gender-szakok-megszuneset

https://www.nyest.hu/hirek/mauglik-a-valosagban-vadon-nott-farkasgyerekek

http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK09164.pdf

https://jog.tk.mta.hu/uploads/files/Allam-%20es%20Jogtudomany/2014_4/2014-4-beliv-BALOGH.pdf

http://epa.oszk.hu/02400/02411/00009/pdf/EPA02411_gyermekneveles_2016_3_048-058.pdf

A jelen helyzetben valószínűsíthető, hogy Orbán Viktor és a FIDESZ sorozatban harmadszor is győzni fognak a választásokon. Mindezt azonban leginkább a következőknek köszönhetik:

• Még nem felejtette el mindenki a megelőző időszakot, amit Gyurcsány Ferenc neve fémjelzett.
• Az elmúlt 8 év gazdasági szempontból sikeres volt.
• Az ellenzéki erők sem összefogásra, sem értelmes üzenetek megfogalmazására nem képesek.

Az általános elégedetlenség azonban nőttön nő, és ez akkor is igaz, ha leszámítjuk, hogy a kereskedelmi médiumok, és a sajtó részéről folyamatos zaklatásnak, lázításnak vagyunk kitéve. Ez az elégedetlenség pedig instabillá teszi az országot, ami senkinek sem érdeke.

Mi az emberek ingerültségének fő oka? Én azt hiszem, az, hogy az információáramlás egyirányúvá vált. A FIDESZ mindig gyenge volt kapcsolattartásban (nem mintha a többi sokkal jobb lenne). Csak akkor keresték az embereket, ha valamit kérni akartak tőlük (4 évente egyszer), a köztes időben pedig még a telefonszámukat is elvesztették. A legtöbb ember nem tudja feltenni a kérdéseit, nem tudja elmondani a problémáit, és arra sincsen lehetősége, hogy jobbító javaslatokkal éljen, mert egyszerűen nincsen kinek. Ehelyett telibe kapjuk a végletekig leegyszerűsített, lebutított kormányzati propagandát, ami mindenhonnan árad, hírműsorokból, reklámokból, plakátokról és fizetett telefonhívásokból. A nemzeti konzultációnak becézett közvélemény-kutatás  csak arra szolgál, hogy a kormány alibiként használja, amikor olyan intézkedést kíván végrehajtani, ami vagy idehaza, vagy az EU, ENSZ, Világbank, stb. esetében kicsapja a biztosítékot. A képviselőnket négy évente egyszer, ha látjuk, amikor arra buzdít, hogy szavazzunk megint rá. És ha valaki olyan vezető pozícióban van, hogy módjában áll szélesebb nyilvánosság előtt kritikus hangot megütni, a kormánypárt részéről azonnali ingerült és türelmetlen válaszreakcióban részesül, ami a közemberben azt az érzést erősíti, hogy megszólalni nem lehet, de nem is érdemes.

Ez azt az érzést erősíti az emberekben, hogy a fejük felett döntenek róluk, és az ő véleményük nem számít. Lehet, hogy most jó irányba mennek a dolgok, de ha az állam valami ostobaságra készül, tehetetlenek vagyunk. Minimum tömegtüntetéseket kell ahhoz szervezni, hogy átlépjük a döntéshozók ingerküszöbét, de akkor sem meghallgatnak (érdemi intézkedés), hanem lecsitítanak (szájbetömés). Ettől válik az egész hazai politikánk frusztrált, artikulálatlan ordítozássá mindkét oldalon.

Mit lehetne tenni, hogy ne így legyen? Amit most leírok, az bármelyik pártra igaz lehet, amelyik tömegbázissal rendelkezik:

Ki kell dolgozni a személyes információáramlás formális csatornáit. Az egyéni képviselőket kötelezni kell arra, hogy a választókerületükben minden településen évente egy alkalommal személyes közmeghallgatást tartsanak. A tagság részére számon kért feladatul kell adni, hogy az ismert szimpatizánsokkal (akik valaha is bekerültek a címjegyzékbe) tartsák a kapcsolatot, beszélgessenek velük, szervezzenek 5-10 fős teadélutánokat, ahol meghallgatják őket. Vagyis a jó hangulatú beszélgetések során felmerülő kérdéseket megbeszélik, a jó ötleteket, javaslatokat, meg nem válaszolt kérdéseket felsőbb szintre továbbítják. Felsőbb szinten ezeket feldolgozzák, összesítik, ha tudják, megválaszolják, ha nem, még feljebb továbbítják. Meg kell oldani, hogy egy kérdés se maradjon megválaszolatlan, egy javaslat se akadjon el inkompetens embernél, ha szükséges, a miniszterelnökig (pártelnökig) jusson el, ami az ő kompetenciájába tartozik. A válaszokat pedig ugyanazon csatornán keresztül juttassák el azokhoz, akiktől elindult.

Ennek kettős haszna lenne az adott párt szempontjából. A tagság állandó feladattal lenne ellátva a ciklusban, mindenki értékes munkát végezhetne. A szimpatizánsok végig látótérben maradnának, könnyebb lenne mozgósítani, mindenkiről tudni lehetne, hogy mire alkalmas és mire hajlandó a párt érdekében (szavazatszámlálás, agitáció, stb.). A problémák még azelőtt tudatosulnának a párt vezetésében, mielőtt kezelhetetlenné válnának. És a rengeteg, ma még kihasználatlan szellemi tőke sokkal nagyobb részét lehetne hasznosítani, ahelyett, hogy mindenre néhány túlterhelt szakértőnek kelljen megoldást találnia. Végső soron pedig a bizalom és összetartás érzése megerősödne a pártvezetés, és a szavazók között.

16 évvel ezelőtt a polgári körök létrehozták a lánc legalsó tagját. Ha a FIDESZ idővel nem hagyja magára ezeket, hanem kiépíti a bizalmi kétirányú interaktív politizálás csatornáit, most lenne mire támaszkodnia. Ehelyett ma két dologra építhet, múltbeli eredményeire és ellenfelei kisszerűségére. Ez ma még biztos talajnak látszik. De mi lesz, ha egyszer komoly kihívóra akad?

Ez a világ liberális,
Fiú is vagy meg leány is.
Téged ezért nem okollak,
Inkább gyorsan meglocsollak. 
(B. K. 2018.)

Hogy te fiú vagy lány lennél,
Majd, ha megnősz, eldöntöd,
Addig is, hogy kitaláljad,
Egy kis kölnit rádöntök.

Mindig nagyon imponált nekem, hogy Svájcban a sorkatonai szolgálat abból áll, hogy a sorkötelesek évente néhány hétre bevonulnak, és egyébként élik a rendes életüket. Így a katonai ismereteiket évről évre felfrissítik, és háborús helyzet esetén lényegében az egész ország mozgósítható. Közben az életük sem zökken ki a rendes kerékvágásból, tovább folytathatják a munkájukat, tanulmányaikat, családi életüket, hiszen évente néhány hét alig több, mint egy hosszabb szabadság.

Milyen hasznos lenne, ha ezt nálunk is bevezetnék. Csak éppen nem a sorköteleseknél, hanem 18 éves kor felett és 60 éves kor alatt mindenkinél, korra, nemre való tekintet nélkül. Évente 1 hétre mindenki bevonulna valamelyik laktanyába. Persze nem ugyanazon a héten, hanem váltásban. És nem a katonai szolgálatról szólna ez az időszak, bár némi honvédelmi alapismeret, lövészet, stb. éppen beleférnének, hanem a következőkről:

• Elsősegély nyújtás. Tudom, hogy mindenki tanulta, és hogy a jogsihoz vizsgázni is kellett belőle, de ez olyan tudás, ami néhány év alatt elkopik, és mivel kevesen gyakorolják, a többség teljesen tanácstalan, ha egy balesetnél elsősegélyben kell részesíteni valakit. Megkockáztatom, hogy sokkal kevesebb haláleset történne, ha mindenki évente gyakorlatban is átismételné, hogy mi a teendő baleset vagy szívroham esetén.
• Általános egészségügyi kivizsgálás. Tüdőszűrés, vérvizsgálat, vérnyomás vizsgálat, rákszűrés, fogászati vizsgálat stb. Ezt ilyen centralizált módszerrel a leggazdaságosabb elvégezni. És mivel kötelező lenne bevonulni, évente egyszer mindenkire sor kerülne. Mekkora lépés lenne ez is a lakosság általános egészségi állapotát tekintve.
• Gyermekgondozási ismeretek. Minden felnőttnek értenie kell az alapvető gondozási feladatokhoz. Ebbe a csecsemő fürdetésétől a tízórai elkészítéséig, gyermekdaloktól az alapvető nevelési ismeretekig minden beletartozik. Rettenetesen rosszul állunk ezen a téren, és itt is szükség lenne az ismeretek elsajátítására, rendszeres felelevenítésére, gyakorlásra.
• Beteg- és idősgondozás (lásd mint fent).
• Katasztrófa-védelmi képzés és gyakorlat (ha neadjisten szükség lenne rá). Egy árvízi védekezéshez rögtön bevethető lenne a magabíró népesség 2%-a. 

Ami miatt ezt sorkatonai szolgálat keretében képzelem el, az egyfelől az engedelmesség begyakorlása (ami jelenleg a családban és munkahelyen sokkal esetlegesebben, és több lelki sérülés árán történik, mint a seregben). Másfelől a kötelező jelleg miatt, hogy ne úgy tekintsenek rá, mint a fakultatív szakköri programokra, ha van kedvem, elmegyek rá. Persze amíg a feltételek nem adottak hozzá, addig kisgyermekes anyák és nagybetegek felmentést kapnának az aktuális év  szolgálata alól. De az általános szabály nem tenné lehetővé a szolgálat alóli kibújást.

Egyszóval, sorkatonai szolgálatot mindenkinek! 

Azt írja Hartland a legújabb posztjában: "a demokratáknak továbbra is megvannak a pozícióik abban a gazdasági-, társadalmi-, kulturális-, szórakoztatóipari- és médiaelitben, amely most is majdnem egységesen sorakozott föl Clinton mögé, Trump ellen". Magyarországra mindenképpen az szűrődik le, hogy a teljes USA véleményformáló- és médiaértelmiség vállvetve köpködi az új elnököt és gyászolja Clintonnét.

Szívesen olvasnék alapos statisztikát arról, hogy az elmúlt egy évben a hírműsorok és hírportálok hány százalékában jelent meg Trump pozitív kontextusban, és hány százalékban negatívban. Elsősorban persze a "kiegyensúlyozott" fősodratú médiában, de az is érdekel, hogy a celebek által uralt bulvármédia milyen módon befolyásolta az amerikai közvéleményt. Másképpen fogalmazva, jó lenne látni egy szakszerű elemzést arról, hogy a sajtószabadság honában mennyi esély mutatkozik arra, hogy valaki a hírlapokból és hírműsorokból kiegyensúlyozott és valósághű képet nyerhessen. 

Sokan próbálnak választ adni arra, hogy egy - a véleményformálók által - ennyire elutasított ember hogyan tudta maga mögé állítani a választók többségét az államok többségében. Az én elméletem szerint (is) protest szavazatok döntötték el a választások eredményét, de ezeket a szavazatokat a mainstream véleményformáló értelmiség ellen adták le. Az USA-ban (ahogyan az EU-ban is) a fősodratú médiában felépült a valóságnak egy eltorzított, kifacsarodott mása, ahol a lényeges problémák helyett álproblémák kapják az elsőbbséget, és a logikus értékhierarchia összezavart értéksorrenddé válik. Mert minek nevezhetjük azt, ahol az élet védelmét megelőzi az önrendelkezés szabadsága (eutanázia, abortusz), vagy a bűnelkövetők jogai. Vagy ahol a házasság fogalmát megpróbálják hozzáigazítani divatos gender elméletekhez. Vagy ahol az egészségnél fontosabb a drogfogyasztás joga. Ráadásul ez az elit nem csak megalkotta a torz valóságképet, hanem el is hitte, hogy ez a valóság, és mindenkit megpróbált kirekeszteni, kigúnyolni és elszigetelni, aki ezt nem fogadta el. 

Na ebből lett szerintem elege a mindenféle dehonesztáló jelzővel illetett többségnek a legtöbb államban, amelyek nem részesülhettek olyan mértékben az alternatív valóság előnyeiből, mint a tengerparti metropoliszok államai. Az üzenet nem Clintonnénak, még csak nem is a pártjának szól, hanem az őket futtató királycsináló értelmiségnek. Az üzenet pedig kb. így szól: NEM VAGYUNK HAJLANDÓAK BEVEZETNI A TRANSZNEMŰ SZEMÉLYES NÉVMÁSOK HASZNÁLATÁT! VAN ENNÉL NAGYOBB BAJUNK IS! ARRA SZAVAZUNK, AKI HAJLANDÓ OLYAN NYELVEN BESZÉLNI, AMIT MEGÉRTÜNK.

Ezt a cikket például nem értjük, és a Google fordítótól sem lett értelmesebb. Hogyan kerülhetett az Index címoldalára?

A bevándorlási válság kapcsán egyre többször kérik számon az európai polgárokon és politikusokon a humanista gondolkodást, amit az EU íratlan értékrendjeként tálalnak. E megfoghatatlan értékrendre hivatkoznak azok, akik bírálják a bevándorlást megállítani igyekvőket.

A gondolatmenet a következő:
A bevándorlókat be kell fogadnunk, mert nehéz körülmények elől menekülnek.
A bevándorlóknak joguk van megtartani a saját világnézetüket és kultúrájukat.
Vagyis nem várhatjuk el, és nem erőltethetjük rájuk a keresztény vallást és a humanista értékrendet.

Az alapvető különbség a kereszténység és az európai humanizmus között e szempontból nem a természetfölöttibe vetett hit, hanem az, hogy a kereszténység térítő vallás, a humanizmus pedig nem. Ezért a kereszténység offenzív, a humanizmus pedig defenzív. Nem járnak humanista térítők az elmaradott földrészekre, hogy a leprásokat ápolják és a hitet terjesszék, ezt a feladatot meghagyják a hollywoodi filmeknek és a médiának. Mi több, arra is képtelen, hogy az ideáramló tömegeket megtérítse, amennyiben azok erős, offenzív kulturális, vallási gyökerekkel rendelkeznek. Már az is vita témája, hogy egyáltalán feladata-e a humanista kultúrának asszimilálni azokat, akik ezt nem óhajtják átvenni.

A kereszténység ezzel szemben nem defenzív, nem visszahúzódó vallás. Harcos és küzdő vallás. Legalább annak kellene lennie. Jézus nem azzal küldte szét a követőit, hogy menjetek, és hunyászkodjatok meg, amíg el nem vágják a torkotokat... Hanem azzal, hogy menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet, és hirdessétek az örömhírt, még ha vértanúk lesztek is! 

Az európai humanizmus individualista. Nem a közösség érdekeit nézi, hanem az egyénét. Azért kellene befogadnunk a bevándorlót, mert már annyit szenvedett. Az érvelés mögött az egyéni sorsok tragikuma áll, mint példa. Cuki kisgyerek, síró asszony, minden elvesztett élet pótolhatatlan, stb. A bevándorlók többsége tudja, hogy ez ostobaság. Az erő, ami idáig hajtja őket, a tömeg ereje. Együtt kelnek át a háborgó tengeren, és az elpusztult ezrek áldozata segíti célba a túlélő ezreket. A népvándorlás nem egyéni akciók sokasága, már rég nem az. Hanem agresszív terjeszkedés. A család előre küldi a legerősebbet, akinek esélye van, hogy élve eljusson a meghódítandó földrészre. Ha odavész, a családjáért teszi. Ha eléri a célt, a családját támogatja a segélyekből. Ha munkát kap, a családját is magához veszi.

A kollektív családi, törzsi nemzeti érdek offenzív ereje áll itt szemben az individualista humanizmus defenzív gyengeségével. A humanista Európa csak abban reménykedhet, hogy a kínált aprócska részesedés a jólétből és biztonságból az ideérkező kollektív tömegeket szétmorzsolja önző egyénekké, akik azonosulnak az itteni értékrenddel. Ez részben meg is történik. De tehetetlen a kollektivista kultúra megtartó erejével szemben, ami terjeszkedik és hódít. Senki nem hajlandó az életét áldozni csak hogy neki magának jobb legyen. De aki önmagát az egész részének tekinti, az képes feláldozni önmagát az egészért.

Ezért az individualizmus kultúrája ami rákként élősködik az emberiség gazdatestén, csak addig életképes, amíg az önzés és az életösztön megfelelő önvédelmi reflexekkel képes kívül tartani a vírusként terjedő kollektivista csoportokat. Ha ezeket beengedi a határain, nincsen elég ereje legyőzni.

A kereszténység másként működik. Rengeteg üldözésen ment keresztül, és mindig képes volt befogadni, és részben megtéríteni, asszimilálni a rá támadókat. Bár a személyes hitet fontosnak tartja, mégis közösségcentrikus, és ebből is erőt merít.

Tehát Európa válaszút előtt áll: a kereszténységet választja, vagy az individualista humanizmussal együtt elbukik. Vagy ahogy Robert Schuman mondta: Európa vagy keresztény lesz vagy nem lesz.

Nem is olyan régen írtam egy kis eszmefuttatást a nők elleni erőszakról. Azóta történt egy kis kultúrák közötti összeütközés a művelt nyugaton, ami új megoldásokra sarkallta a szabadelvű ötletgyárosokat.

Miután az óévbúcsúztatás majd minden nagyobb városban a nők bevándorlók általi csoportos molesztálásával, kirablásával megerőszakolásával végződött, előbb Norvégiában, majd Belgiumban kitalálták, hogy tanfolyamot indítanak a nők tiszteletéről és a nőkkel való helyes viselkedésről a migránsok számára.

Mit szólnak ehhez a feministák, a gender elmélet élharcosai? Hiszen ez színtiszta szexizmus! Az oktatják a migránsoknak, hogy biológiai nemük alapján hogyan viselkedjenek a nőkkel? Micsoda középkori mentalitás már ez?

Egyáltalán miért kellene másként bánni a nőkkel, mint a férfiakkal? Nincsen nő és nincsen férfi, csak az van, akivé neveljük őket, szól a dogma. Vagy ez csak porhintés lenne? 

Persze megtaníthatnánk a bevándorlóknak, hogy a férfiak és nők között nincsen különbség, és ugyanazt a tiszteletet kell tanúsítanunk a nők iránt, mint a férfiak iránt. De azért ebben van egy kis nehézség. Ha ugyanis a bevándorló nem tesz különbséget nő és férfi között, akkor nem tud elkövetni nők elleni erőszakot sem. Csak sima erőszakot. Ha viszont ő maga, mint magát férfiként definiáló személy egy gesztust (pl. egy buliban átkarolják a vállát) nem tart molesztálásnak, akkor a másik embernél sem fogja molesztálásnak tartani attól függetlenül, hogy az a másik ember minek tartja magát, férfinak vagy nőnek.

De van persze egy másik probléma is. Nevezetesen az, hogy milyen alapon különböztetjük meg a bevándorlókat a többiektől, elvárva tőlük, hogy egy alapjában véve megalázó tanfolyamon tanulják meg a fentiekben már elavultnak és szexistának minősített viselkedést. Miért nem követeljük meg ugyanezt a pl. turistáktól? Nem sért ez alapvető emberi jogokat? Vagy pusztán pénzkérdés, hogy ha egy dubaji mágnás ideröpül egy kicsit szórakozni az európai lányokkal, az rendben van, mert telik rá, az afgán migráns meg tanulja meg a nők iránti tiszteletet, mert csóró nyomorult?

Várjuk tehát a feminista és etnikai jogvédő szervezetek tiltakozó felvonulásait  amelyben minden oldalról elítélik ezt a komolytalan ilemtan oktatást. Vagy őket sem lehet komolyan venni. De ezt már régen tudjuk.

Igazán nem akarok okoskodni, de a BKK legutóbbi (átmeneti) fejlesztése, mely szerint áttértek az egységes papírra nyomtatott hőpapíros jegy- és bérletnyomtatásra, több bosszúságot okozott az utasoknak, mint amennyibe az egész átállás került. A lejárati idő előtt elhalványuló, vagy eleve hibásan nyomtatott bérletek és felhasználhatatlan jegytömbök, pénzelnyelő automaták, problémahárító jegypénztárak és ellenőrök, rabosított utasok, stb. 

Persze örülnünk kellene, hogy egységes informatikai rendszerre tértek át, de valami olyan XX. századi mentalitással tették, hogy az ember a fejét fogja.

Mert miről is van szó? Hogy majd egyszer az ellenőrök nem szemmel verik a nyomorult bérletünket, hanem előveszik a kis okostelefonjukat, pittyentenek vele a QR kódra, (amiről nekem mindig egy trágár kifejezés jut az eszembe), és a gép majd megtudja a központból, hogy a bérlet jó-e, nem hamisították, érvényes, stb.

De akkor meg minek a nyomtatott bérlet, könyörgöm? Főleg ilyen ócska papírra ócska nyomtatóval rápörkölt tartalommal? Nem az lett volna az ésszerű megoldás, hogy kiváltom a személyre szóló plasztikkártyát chippel és levakarhatatlan QR kóddal, és arra töltöm fel a havi bérletemet vagy a jegytömböt? Vagy mondok még jobbat, bármilyen fényképes igazolványra lehessen bérletet vagy jegyet vásárolni, még az a BKK plasztikigazolvány sem kell. Most is a személyimet használom bérletigazolvány helyett!

És amíg elkészül a digitális Kánaán, amíg az egybites ellenőrök vízjelet és hologrammot keresgélnek a bérletszelvényen, simán kihúzhattuk volna a hagyományos automatákkal, és előre nyomtatott jegyekkel és bérletekkel. Azokról legalább nem tűnt el a rányomtatott érvényességi idő, mint a tündérek aranya.

Először is leszögezném, elfogadhatatlannak tartom, ha valaki rendszeresen vagy súlyosan bántalmazza a hozzátartozóit. Ez nem csak jellemhiba, nemcsak bűn, hanem a hatályos jog szerint is bűncselekmény. Sem férfi sem nő részéről nem tolerálható.
Másodszor: a nők és gyengék bántalmazása az erősebb férfiak részéről lovagiatlan magatartás, és közmegvetést vált ki.

Az alapok lerakása után viszont felmerül néhány kérdés:

- Az a tiltás, amivel a modern társadalom az erőszakot körülveszi, egyértelműen a férfiakat sújtja. A férfias viselkedésnek ugyanis a legutóbbi időkig szerves része volt a fizikai agresszió, amire egyébként a közösség támaszkodott. Az erős férfi védi meg a hordát, hódít meg új élettereket, vadássza le a prédát, cserében gondoskodhat az utódnemzésről. Ma ebből annyi maradt, hogy az edzőtermekben öncélúan felfújt izomzatú hímek kapják meg a műtőasztalokon öncélúan felfújt mellű plázanőstényeket, de az egyik nem üthet, a másik nem szoptathat. A természetes ösztönök ilyen radikális letörése, a nemi szerepek radikális megváltoztatása vagy eltörlése a családokat is instabillá tette és a pszichét is rombolja, többek között ezért is látunk magunk körül annyi sérült személyiséget.
- Az alapjáraton alárendelt szerep, ami a modern társadalom családjaiban a férfiaknak kijut, sok esetben társul megalázó és provokáló helyzetekkel, amikor a nő mások előtt is demonstrálja a családon belüli egyeduralmát, és meghazudtolja, hitelteleníti a férfit. Ez egyébként független a férfi és a nő társadalmi státuszától, keresetétől, egyszerűen abból a külső körülményből adódik, hogy a kétgenerációs családokban a gyermekek nevelése, és ebből adódóan a háztartás nagyobbrészt a nőkre hárul, így ők vannak a családon belül döntéshozatali előnyben. A provokáció kiváltotta erőszak megítélése a provokáció mértékétől is függ. 
- Néhány öntudatos nő azt írja, ő nem tűrné, hogy a férje megüsse, az első alkalom után elválna tőle. Hát én nem tudom, az én értékrendemben van egy olyan fogalom, hogy házastársi hűség, és én a hűtlenséget jobban elítélem, mint az erőszakosságot. Nem is beszélve arról, hogy nemegyszer a hűtlenkedés váltja ki a férfiakból a biológiailag mélyen kódolt agressziót.
- Thomas Gordonnal ellentétben én nem látom igazoltnak azt a tézist, miszerint MINDEN konfliktus megoldható megbeszéléses, tárgyalásos úton. Állításom szerint létezik olyan helyzet, amiben a konfliktus jellege vagy a résztvevők tudatállapota miatt a fizikai megoldás az egyetlen célravezető megoldás. Nem pusztán azért, mert esetenként nem lehet másképpen kizökkenteni a másikat abból az ön- és közveszélyes viselkedésből, amit produkál, hanem azért is, mert előfordulhat, hogy az illető későbbi bűntudata, ami majd a kapcsolat helyreállítását akadályozza, csak ilyen módon oldható fel. Hallottam már olyat, hogy a feleség, miután becsípett, és társaságban a legérzékenyebb pontján megalázta a férjét, kijózanodva maga kérte, hogy a férje (aki egyébként soha egy ujjal sem bántotta) pofozza fel.

Ha ragaszkodunk a tradicionális lovagi kódexben foglaltakhoz, miszerint egy férfi nem emelhet kezet egy hölgyre, akkor nem dobhatjuk ki a kódex többi részét sem, ami szabályozta a férfiak és nők viselkedését a középkorban. Aki pedig az emancipáció jegyében megengedi a nőknek a közönséges és kihívó viselkedést, az a férfiaktól sem várhat mást, mint durva és közönséges bánásmódot.

Ezt a feliratot teszik ki azokon a köztereken, ahol nem szeretnék, ha a galambok ellepnék a járdát, az épületeket és a szobrokat. Szeretjük a galambokat, ahogy szabadon repkednek az égen, de nem szeretjük, ha falkába verődve elveszik előlünk a teret. Ha mindent összepiszkítanak, amit mi tisztán szeretnénk tartani. Ha a saját betegségeiket átragasztják az emberekre. Nem irtjuk ki őket, nem patkányok, de a városban nem szeretjük a jelenlétüket.

Vannak, akik ezzel szemben szívesen etetik a galambokat, általában idős nénik, akik szeretetüket nem tudják másképpen kiélni, csak a madarak felé, és kellemes érzéssel tölti el őket, hogy adhatnak, és van, aki elfogadja. A galambetető nénik és az etetést tiltó hatóságok között állandó az ideológiai harc. Az etetés ugyanis odaszoktatja a galambokat a városba, ahol a jelenlétük éppen nem kívánatos. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) szakemberei mesélik : idős hölgyek azzal tartják fel őket a hivatalukban, hogy aggódnak a szegény galambok miatt, mert sápadtnak tűnnek a nagy légszennyezettség miatt.

Hasonló ideológiai harc dúl ma közöttünk a bevándorlók kapcsán. Az egyik álláspont szerint az állam felelős értük, és gondoskodnia kell róluk. A másik szerint semmi keresnivalójuk közöttünk, és meg kell tőlük szabadulnunk. Az egyik azért ostorozza a kormányt, mert az ideszököttek "embertelen körülmények" között élnek, a másik azért, mert még mindig itt vannak.

A kormány kommunikációja korántsem hibátlan. Rámutat, hogy méltánytalan elvárás, hogy egyik napról a másikra ekkora embertömegről gondoskodjon, de nem beszél arról, hogy már akkor embertelen körülmények uralkodtak a menekülttáborokban, amikor évente még csak pár tucat regisztrált menekültről kellett gondoskodni. Bár a rendőrség magatartása a bevándorlók kapcsán példás, de a tájékoztatás minősége kritikán aluli. Tájékoztatás nélkül a bizonytalanság, és vele a nyugtalanság is erősödik, ez pedig senkinek sem tesz jót.

Ideje hát, hogy tisztázzunk néhány dolgot a bevándorlók kapcsán, elsősorban a felelősség és a feladatok ügyében.

• Ezeket az embereket valakik tönkre tették. Az országukat leigázták, a természeti erőforrásaikat elrabolták, korrupt diktátorokat ültettek a nyakukra, és terroristákat képeztek ki, hogy ne lehessen béke a földjükön.
• Ezeket az embereket valakik elüldözték. Családjukat és őket fenyegették, bántalmazták, megkínozták vagy megölték. Vallási okból, nemzetiségi okból, törzsi viszályok miatt vagy politikai okból.
• Ezeket az embereket valakik megtévesztették. Azt üzenték nekik, hogy ne elégedjenek meg a krízisországból való kijutásukkal, a határ menti menekülttáborokkal, hogy az európai jóléti államok majd befogadják őket, új hazát biztosítanak számukra, és elfogadható életszínvonalat biztosítanak nekik. És hogy Magyarországon keresztül bárhová eljuthatnak, ha elég sokan vannak és elég kitartóak.
• Ezeket az embereket valakik kihasználták. Dollármilliárdokat kértek el tőlük különböző bűncselekmények (elsősorban embercsempészet) végrehajtásáért cserébe, ezzel őket is bevonva a szervezett bűnözés iparágába. Egyeseket rabszolgamunkára köteleztek, amíg a bűnszervezeteknek le nem dolgozzák a kapott szolgáltatások árát.
• Ezek az emberek szerencsétlenek. Segítségre szorulnak.

Kérdés, hogy Magyarország segít-e azzal, ha részt vesz a fenti bűnök elkövetésében. Ha szóval és tettel megerősíti azt a hazug üzenetet, hogy Európa szívesen látja az általa is tönkretett világ szerencsétlenjeit. Ha szemet huny a bűncselekmények felett, amelyek révén ezek az emberek idekerültek. Ha enged az erőszaknak.

Az erőszaknak, ami Magyarországot a felelősök irányából éri. A volt gyarmattartók irányából, a gátlástalan kizsákmányolók irányából, a háborús agresszorok irányából, a világ orgazdája (Svájc) irányából. Akik méltánytalan módon elvárják Magyarországtól, hogy ismét védje meg a jólétüket a népvándorlástól, és egyben viselje a felelősséget is mindezért.

A magyar kormányt nem erre hatalmaztuk fel. Arra hatalmaztuk fel, hogy teremtsen az állampolgárai számára létbiztonságot, jogbiztonságot és jólétet. NEM idegen államok polgárai számára, hanem nekünk. Ha ehhez átmeneti áldozatot kell hozni, akkor annak árán, de mindenkor a MI érdekünkben. A magyar kormánynak nem feladata, hogy azokról gondoskodjon, akiket senki nem hívott, és akik betörtek hozzánk. A magyar kormánynak nem feladata emberségesnek lenni a rá nem bízottakkal.

Ugyanígy az EU hivatalnokainak sem. Az a MI feladatunk. Az egyes embereké.

A magyarok rendkívül szolidárisak a rászorulókkal. Vízben, élelmiszerben, takaróban és ruhában, hatalmas értékű adományban részesítettük eddig a hívatlan szerencsétleneket. Egyénileg és civil szervezeteken keresztül. Mert sajnáljuk őket. Ennek semmi köze a vendégszeretethez. Nem vendégek, hanem kényszerű betörők. Azt szeretnénk, ha otthon rendeződnének a dolgaik, és hazamennének.

A két dolog nem mond ellent egymásnak. Aki enni ad az éhezőnek, vizet a szomjazónak, ruhát a nincstelennek, az nem azt várja a kormányától, hogy ugyanezt tegye nagyban, hanem hogy őróla gondoskodjon, hogy ne kerülhessen hasonló helyzetbe. Márpedig ha Európában sokáig folytatódik a jelenlegi szemforgató hazárdjáték a bevándorlókkal, akkor mi is egykettőre menekülni kényszerülünk.

A kisebbségek sokszor hátrányos megkülönböztetésként élik meg azt, ha az átlagemberek megjegyzést tesznek különbözőségükre. Legyenek bár vallási, nemzetiségi, rasszbeli, testi hibás vagy sajátos nemi identitással rendelkező kisebbség tagjai, vagy csak egy sajátos szubkultúrához tartozzanak, mint a punkok vagy a Fradi-drukkerek, a saját közösségükön kívül zavarja őket, ha bíráló megjegyzéssel illetik, vagy akár csak észreveszik az emberek a másságukat. 

Bennünk is van egyfajta szemérmes félrenézési hajlam, ha az átlagostól elütő embert látunk. A kisgyerekre, aki hangosan rácsodálkozik a mellette elhaladóra: "Anyu, a néninek miért nincsen keze?" vagy "miért van akkora lyuk a bácsi fülén?", riadtan szoktak rászólni: "Pszt!, Ne vedd észre! Ez illetlenség!".

Ilyenkor azért érdemes kettéválasztani a dolgot. Ugyanis vannak tőlem független jelei a kisebbségi mivoltomnak, és olyanok is, amik csak rajtam múlnak. Ha néger vagyok, tolószékben vagy mankóval közlekedek, nagyothallok vagy anyagi helyzetemből adódóan rongyos ruhában járok, okkal eshet rosszul, ha erre mások felhívják a figyelmet, vagy rosszindulatú megjegyzéssel élnek. 

Viszont ha egy szubkultúrához való tartozásomnak külső jelét adom, látványosan közszemlére teszem lila kakastaréj frizurámat, dávid-csillagos pólómat, rovásírásos tarsolylemezemet, azonos nemű partneremmel szivárványszínű sálban smárolok a metrón, vagy hangosan dicsőítem a nekem szimpatikus politikust, esetleg sajátos viseletben járkálok az utcán, akkor méltánytalan elvárás, hogy a többiek ne vegyék észre azt, amire magam hívom fel a figyelmet.

Olyan ez, mint az egyenruha. Hogy nézne már ki, ha a rendőrök hátrányos megkülönböztetésnek vennék azt, hogy aki rájuk néz, az nem egy EMBERT lát bennük, egyet közülünk, hanem egy RENDŐRT, akitől megszeppenünk, vagy rendőrviccekre asszociálunk, vagy azok a sztereotípiák jutnak eszünkbe, amelyek segítenek bennünket a rendőrökkel való együttélésben. A formaruha arra való, hogy felhívja a figyelmet és az adott csoporthoz tartozókat elhatárolja a nem közéjük tartozóktól (egyben erősítve a csoporttudatot).

Miféle elvárás az, hogy ha valaki egy melegfelvonuláson vesz részt, arról ne az jusson a kívülállók eszébe, hogy homokos. Hogy aki agyonpiercingelve, láncdzsekiben és szöges övvel, kakastaréjjal mászkál, arról ne az jusson a többség eszébe, hogy punk. Aki pedig fekete palástban és fehér körgallérban jelenik meg, arról az, hogy Batman lelkész vagy bíró.

Ez nem homofóbia, nem antiszemitizmus, nem rasszizmus. Akkor sem, ha az adott szubkultúrát megjelölő szavaknak bizonyos körökben kellemetlen mellékzöngéjük van. A többségtől méltánytalan elvárni, hogy a feltűnő ízlésbeli, viselkedésbeli különbségeket ne bírálja, pláne hogy észre se vegye. Az a rasszizmus, ha valaki képtelen az egyedi kapcsolataiban elszakadni a más rasszról alkotott előítéleteitől. Az a homofóbia, ha valaki képtelen az egyedi kapcsolataiban elszakadni a homoszexualitás felett érzett viszolygástól.

A multikulturalizmus eszméje azért nehezíti meg a dolgunkat, mert megszünteti, és tagadja a közös nevező, közös értékrend létét és létjogosultságát, vagyis a mihez való asszimiláció lehetőségét, miközben nem biztosít teret a különböző kultúrák békés egymás mellett éléséhez. A multikulturalizmus ugyanis elsősorban városi jelenség, miközben a városok zsúfoltságában a leginkább elviselhetetlen a másság. Figyeljük meg, hogy egy buszon mennyivel nehezebb tolerálni, ha valaki hangoskodik vagy piszkos, mint vidéken, ahol kellő távolságot tudunk tartani egymástól. 

A társadalmi beilleszkedés első és elvárható foka tehát az, hogy sajátos identitásunkat olyan módon vállaljuk fel, hogy azzal ne provokáljuk a többieket. Aki pedig élvezi, ha másokat provokálhat, az viselje is el a kapott reakciókat.

A boldogtalan 80-as évek második felében a fellazuló szabályozásnak köszönhetően néhány maszek kiskereskedés bevezette a hétvégi és éjszakai nyitva tartást, mivel ezekben az időszakokban sokkal nagyobb árréssel tudták értékesíteni a portékájukat. Azt megelőzően csak a Blaha Lujza tér sarkán álló Csemege üzletben lehetett éjjel-nappal vásárolni, ezért a köznyelv is így nevezte: sokáig az Éjjel-Nappalban vásárolni egyet jelentett ezzel az üzlettel.

Az élelmes kisboltok hamar követőkre találtak, a 90-es évekre már szinte minden kisbolt átállt éjjel-nappali üzemmódra. Ezzel egyidejűleg a nagyobb üzletláncok is rájöttek, hogy nem maradhatnak le a versenyben, ezért egyre későbbi időpontokra kitolták a nyitvatartási idejüket. Erre aztán a gombamód szaporodó hiper- és szupermarketek is bevezették a késő esti és vasárnapi üzemet, hiszen ekkorra már lehetőségből kényszerré vált a dolog; a vásárlók hamar megszokták az újfajta szabadságot, ami szükségtelenné tette, hogy a bevásárlásnál akár csak egy nappal is előre kelljen gondolkodni. Így az üzletek már akkor is kénytelenek voltak nyitva tartani vasárnap, ha ez semmilyen üzleti előnnyel nem járt, az ellenkezője viszont annál több hátránnyal.

A vásárlási szokásaink a 90-es évek második felére teljesen ráálltak a vasárnapi vásárlásra, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy nem baj, ha a szombati nagybevásárlásból kifelejtettünk valamit, mert majd vasárnap elszaladunk érte. Így az állandó szolgáltatási kötelezettségel járó szakmák mellé bekerült a kereskedelem is.

De a hétvégi munka tilalma - részben a vasárnap is nyitva tartó üzletek miatt - rendkívüli módon fellazult az élet más területein is. Ma már kevés olyan munkáltatót találunk, aki a profit kedvéért ne rendelné be a dolgozóit vasárnapi munkára szemrebbenés nélkül.

 A boltok vasárnapi zárva tartását előíró rendelet azt a felborult rendet igyekezett visszaállítani, amelyben a heti pihenőnap a pihenést szolgálja, és csak azok esetében engedélyezett a munkavégzés, akik vagy mások pihenéséhez járulnak hozzá (tömegközlekedés, kulturális létesítmények, turizmus, vendéglátás, stb.), vagy akik esetében a szolgáltatás szüneteltetése közveszélyt okozna (közművek, orvosi szolgáltatások, stb.). Ennek első lépcsője lenne a vasárnapi kereskedelmi szolgáltatások tilalma.

Az új szabályozás azonban több szempontból hibás.

1. Két dicséretes - egymással részben ellentétes - célt akartak vele elérni. Egyrészt a vasárnapi családi pihenőnap visszaállítását, másrészt a családi kisvállalkozások megerősítését. Ezért meghagyták a vasárnapi nyitva tartás lehetőségét a családi kisüzletek számára. Így viszont a vasárnapi vásárlók jó része átterhelődött a kisboltokra, ahol az egy vásárlóra eső kiszolgálók száma jóval nagyobb, mint a nagy üzletekben. Így vasárnap fajlagosan kevesebb vásárlóról több eladónak kell  gondoskodnia, ami pont szembemegy azzal az elképzeléssel, hogy vasárnap kevesebben dolgozzanak.
2. Nem szabályozták kellő körültekintéssel az egyébként is alulfizetett kereskedelmi dolgozók munkabérét és munkaidejét. Ahhoz, hogy a dolgozók munkabére ne csökkenjen, a kieső vasárnapi munkaidőt hétköznapi hosszított nyitva tartással pótolták. Ez szinte minden kereskedelmi dolgozónak felborította az életét, kiváltképpen azokét, akik gyermeket nevelnek, akikre elsődlegesen hivatkozva hozták meg ezt a szabályozást. Hiszen így hétköznap a boltos anyuka késő estig dolgozik, a gyermekeit nem is látja, sovány vigasz, hogy vasárnap együtt lehet az egész család (kivéve ha apuka buszsofőr).

Így elmondható, hogy a vásárlói szokások békés visszarendeződése helyett minden szinten felborzolódott kedélyeket és érdeksérelmeket találunk. Bosszankodnak a vásárlók, mert minden héten újra egy nappal előre meg kell tervezniük a hétvégi vásárlásaikat. A nagy boltoknál bosszankodnak az eladók, mert felborult az élet- és a munkarendjük A kis boltoknál bosszankodnak a bolttulajdonosok, mert vasárnap nekik is családostul be kell állniuk a kassza mögé. 

Pedig az alapötlet nem volt rossz. Csak alaposabban ki kellett volna dolgozni.

;Harmat Árpád Péter történelemtanár posztját olvasom Petőfi Sándor tervezett újratemetése kapcsán. Innen-onnan még hozzáolvasok információkat, például hogy megtalálták Petőfi 24 orosz versét. 

Ami feltűnő a Barguzinban fellelt sír esetében, az a kategorikus elzárkózás az ellentmondások feloldása elől. A gúny és lekezelő modor minden olyan eredménnyel kapcsolatban, ami nem illeszkedik a kanonizált tudományos elméletekhez.  Az MTA-tól már megszoktuk, hogy tudományos arroganciát tanúsít minden olyan megállapítással szemben, ami a dogmáinak felülvizsgálatát igényelné. Ugyanilyen türelmetlenséggel lépnek fel az alternatív eredmények és elméletek szószólói is a kanonizált tudománnyal szemben.

A nem alaptalan feltevések nyomán feltárt barguzini sír csontvázának tudományos vizsgálata azt a megállapítást tette, hogy:

"...a tény, hogy női csontvázról van szó, cáfolja a feltételezést, amely szerint Petőfi földi maradványait találta volna meg az expedíció.”

 Erre hivatkozva aztán évtizedekig útját lehetett állni további vizsgálatoknak, pl. az összehasonlító DNS vizsgálatnak. Végül egy kínai kutatócsoport DNS vizsgálata Petőfivel azonosította a csontvázat, míg egy másik kutató,  Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko, a koponyaforma és a Petőfi-dagerrotípia összevetése alapján jelentette ki, hogy a koponya Petőfié, nincs vita.

"Nincs vita" - állítja tehát mindkét fél, elzárkózva a vitától, elvitatva a másik fél tudományos kompetenciáját.

Pedig az MTA-nak és az alternatív kutatóknak nem kellene mást tennie, csak a tényeket kivenni a közmegegyezés keretéből, és áthelyezni egy másik keretbe:

"A tény, hogy női csontvázról van szó, megingatja a feltételezést, amely szerint Petőfi minden tekintetben férfi volt."

Milyen gyönyörű érv lenne ez a gender-elmélet és a melegjogi mozgalmak számára! Petőfi genetikailag nő volt!  Még a gyermektelensége is új értelmet nyerne. Persze ehhez ki kellene dobni a történettudomány megannyi eddig tényként kezelt feltételezését és elméletét, de mekkora előrelépés lenne, ha a Pride-on ezután techno zene helyett a Kaláka által megzenésített Petőfi versekre ráznák a szivárványszínű tangát.

Komolyra fordítva a szót: tudományos kutatásban szégyenletes viselkedés, ha valaki elutasítja, vagy meggátolja a további vizsgálatokat, csak azért, hogy ne kelljen beismernie a saját eredményeinek érvényességi korlátait. Ez minden kutatóra igaz, de a közpénzekből fizetett tudósainkra fokozottan érvényes.

Bevallom, pánik fogott el, amikor ismét döntés született arról, hogy Budapest megpályázza az olimpia megrendezését. És nem azért, mert nem örülnék annak, ha Magyarországon olimpiát rendezhetnénk, vagy ne tartanám az országot elég vonzó helyszínnek. Még az sem feltétlenül igaz, hogy egy olimpia törvényszerűen veszteséges vállalkozás.

Egy olimpia lehetőséget nyújt az adott városnak, agglomerációjának, régiójának, vagy kisebb országok esetén ez egész országnak, hogy olyan infrastrukturális beruházásokat valósítson meg, amelyek az egész gazdaságra húzóerőt fejtenek ki, és hosszú távon meghatározzák a fejlődés irányát. Ha jó irányba történnek a fejlesztések, az hosszú távon hasznot hoz, ha nem, akkor kárt okoz a rendező országnak.

Azért érzem a döntést túlzás nélkül országrontó merényletnek, mert az előzetes tervek mind Budapest belterületéről szólnak. Pedig hazánk szíve, amit túlzás nélkül nevezhetünk hazánk vízfejének is, sokkal kisebb léptékű rendezvényektől is megbénul. Sőt, már egy hirtelen zivatar is agyvérzés-szerű állapotot képes előidézni. Ha ezt az agyonközpontosított közlekedési rendszert még megterheljük egy olimpia tömegével is, az katasztrófahelyzetet fog okozni.

De még rosszabb, ha a döntéshozók eleve azzal számolnak, hogy belső Budapest forgalmának mérséklése helyett a forgalom minden mértéket meghaladó növelésére készítik fel a várost, olyan alul-felüljáró rendszerekkel, útszélesítésekkel, mélygarázs- és metróépítésekkel ömlesztve be a tömeget a városba, ami mellett elbújhatnak a nagy világvárosok. Hadd fuldokoljon mindenki a portól, füsttől és izzadságszagtól! 

Pedig abból a pénzből, amit az olimpiára való hivatkozással el kívánunk költeni, meg lehetne oldani Budapest, sőt a egész ország közlekedéshálózatát. Csak a következő szabályokat kellene betartani:

• Minden létesítmény (olimpiai falu, szállodák, sportlétesítmények, stb.) az M0 gyűrű körül (attól a centrum felé max 1km-re ), vagy azon kívül épülhet.
• Minden megye kapjon egy sportág-helyszínt. Kis ország vagyunk, kicsik a távolságok.
• Az M0 gyűrű budai részét be kell fejezni.
• Az M0 gyűrűn gyorsjáratú tömegközlekedési körjáratot kell üzemeltetni. Én egy gyorsvasutat javaslok, de egy olimpia kedvéért meg lehetne csillantani a csúcstechnikát is (mágnesvasút, légpárnás jármű, stb.). A cél, hogy a belváros érintése nélkül bármelyik budapesti helyszínről bármelyik budapesti helyszínre 30 percen belül el lehessen jutni.
• Az egyes megyei helyszínek közötti közlekedést meg kell erősíteni.

Ha ezeket a szabályokat betartanák a tervezésnél és a kivitelezésnél, akkor:

• Az egyes beruházások sokkal olcsóbbak lennének, hiszen minden építkezést megdrágít az, ha Budapest belterületén kell ingatlant vásárolni, oda kell szállítani az anyagot, munkaerőt, gépeket, és onnan kell elszállítani a szemetet, törmeléket;
• Az olimpia forgalma nem belső Budapestre nehezedne, hiszen az M0 körgyűrűről csak turistáskodni jönnének be az emberek a városba,
• A fejlesztések gazdaságélénkítő hatásából minden megye részesülne;
• Az M0 körül jó közlekedési kapcsolatokkal rendelkező forgalmas csomópontok alakulnának, ezáltal hatalmas területek értéke növekedne meg. Az így gerjesztett értéknövekedés, akár pénzügyi alapjául szolgálhatna az egész projektnek.
• A Budapest peremén kialakuló, egymással közvetlen kapcsolatban álló új csomópontok magukhoz szívnák a termelési és az egyéb forgalom egy részét. Hosszú távon ezáltal oldódna a belső Budapestre nehezedő forgalmi kényszer.

A váci Madách Imre Gimnázium tanári kara közleményben utasítja vissza a Klik kérését, hogy küldjön az állami ünnepségre 10 diákot és egy tanárt - írja az INDEX.

A váci Madách gimnázium tantestületének állásfoglalása

Tudomásunkra jutott, hogy a 2015. március 15-én az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából tartandó egész napos megemlékezésre Fodor Gábor megyeközponti tankerületi igazgató megbízásából Ön 10 fő diákot és 1 fő pedagógust hívott meg iskolánkból. A meghívást tisztelettel köszönjük, de sajnálattal kell közölnünk, hogy diákjaink az eseményen szervezett formában nem vesznek részt.

Tantestületünk pedagógusai nem támogatják és nem is szervezik meg a diákok politikai színezetű rendezvényeken való részvételét, elfogadhatatlannak tartják, hogy ezt a diákok számára bárki is kötelezővé tegye, és az adatvédelmi törvényekkel ellentétesnek vélik annak kérését, hogy az esetleges résztvevők, vagyis a diákok adatait továbbküldjék a szervezőknek.

Tájékoztatjuk továbbá, hogy gimnáziumunk, mint ahogy mindig, ebben az évben is megemlékezik nemzeti ünnepünkről, és sok diákunk részt vesz a lakóhelyén tartandó ünnepi rendezvényeken.

Fentieket olvasva az alsómocsoládi Petőfi Sándor Szakközépiskola is karakán kiállásáról tett tanúbizonyságot eképpen:

Olvastuk, hogy a velejéig rohadt Orbán kormány azzal gyalázza meg szent nemzeti ünnepünket, hogy felajánlja az ország különböző részén tanuló zsenge ifjúságnak, hogy vegyen részt a Budapesten tartandó állami ünnepségen, és ehhez még a buszos szállításról is gondoskodik. Eltekintve attól, hogy ez a nyilas vészkorszak marhavagonos deportálásait idézi fel bennünk, az intézkedésnek semmilyen más okát nem tudjuk elképzelni, mint hogy a vesztébe rohanó miniszterelnök, és talpnyalói a jövő reménységeinek fejlődésben levő fiatal testével kívánja felfogni az igazságos felháborodástól fűtött esetleges merénylőktől nekik szánt golyókat. Esetleg az adóforintjainkból erőszakkal odabuszoztatott gyermekek látványával fedi el azt a totális bizalomvesztést, aminek egyenes következményeként már fél éve előrehozott választásokat kellett volna kiírni. Netán ideológiai agymosásban részesítené gyermekeinket, hogy agyatlan zombiként engedelmes csordát neveljen belőlük.

Tantestületünk pedagógusai nem támogatják, sőt elfogadhatatlannak tartják a diákok állami ünnepségeken való részvételét. Az állami ünnepség - ellentétben a civil szervezetek által szervezett spontán ellenzéki megmozdulásokkal - politikai rendezvény, amelyen jóérzésű ember nem jelenik meg.  Mivel a diákok között egészségtelen érdeklődés tapasztalható az eseményen való részvétel iránt, ezért akiről kiderül, hogy otthon tévézés helyett saját költségén odautazott, azt nevelőtestületi fegyelmi büntetésben részesítjük.

Egy barátom mesélte, hogy egy éve nem képes átjelentkezni az új lakásába, mert valamikor a földhivatalban hibás házszámot írtak a térképen a telekhez, és a tényleges házszám nem létezett a nyilvántartásokban. Viszont a választások előtt két hónappal (ez a három országos választás miatt lényegében a teljes tavalyi év) már nem vesznek fel új címeket, mert lezárják a választói címjegyzéket. Azóta ezt a hibát sikerült kiküszöbölni, mégis minden alkalommal valami új formai kifogással hajtják el az önkormányzattól, amit előző alkalommal elfelejtettek közölni. Eddig hét alkalommal vett ki szabadságot, pazarolta az idejét a hivatalokban, és még mindig nincsen új lakcímkártyája.

Erről eszembe jutott, hogy amikor legutóbb egy pénztárgép üzemeltető váltása miatt egy bejelentő űrlapot küldtem a NAV-nak, visszajött egy válasz, miszerint hibásan lett kitöltve, mivel az előző üzemeltető adószáma nem található a NAV rendszerében. 8 napon belül küldjem be a javított űrlapot, mert különben lesz nemulass, stb. Mondanom sem kell, hogy az űrlapot a  pénztárgép fejlécadatai alapján töltöttem ki, amit pénztárgép a NAV szerveréről tölt le. Ha a NAV egy másik adatbázisában ez az adószám nem létezik, ahhoz nekem mi közöm, és mit tehetek ellene?

A hivatalokban sokszor motiváció és önállóság nélküli humán droidok dolgoznak, akik egyetlen dologban érdekeltek, hogy megszabaduljanak az ügyféltől. Ezért az ügyfeleket gyakran hiányos információkkal küldik el, a legkevésbé sem segítve abban, hogy a lehető leggyorsabban sikerüljön elintéznie az ügyét. Bármilyen idegesítőek legyenek is ezek a gépemberek, mégis létező személyek, akik felelősségre vonhatóak, számonkérhetőek.

A levél, amit én kaptam, valószínűleg egy ellenőrző szoftver által automatikusan generált formalevél volt. Az alján ugyan szerepelt valami osztályvezető neve, de okkal gyanakszom, hogy az illető a nevében kiküldött elektronikus üzenetet nem is látta, nem hogy érdemben ellenőrizte volna, vajon mi lehet a kifogásolt cég adószáma. A szoftver úgy keserítette meg az életemet, rabolta az időmet, hogy közben nem áll mögötte senki, akit felelősségre lehetne vonni.

A bosszantó, hogy ilyenkor nekem újra végig kell ellenőriznem a dokumentumaimat, egy csomó időt töltve azzal, hogy végül kiderítsem, mindent jól csináltam. Milyen szép is lenne, ha egy ilyen levélben nem csak annyi szerepelne, hogy hibáztál, szerintünk az adószámot rosszul adtad meg, hanem mondjuk az is, hogy szerintünk az adószám helyesen ez és ez. Mert akkor biztosan lehetne tudni, hogy ki hibázott, és a javítás is egyszerűbb lenne.

Milyen jó is lenne, ha a hivatal anyagi kártérítésre perelhető lenne. Ha az elírt házszám miatt elfecsérelt időmet, vagy az adatbázisukból hiányzó adószám miatt végzett pluszmunkámat köteles lenne megtéríteni. Végül is a hivatalokat az adózók tartják el, a mi pénzünkből vegzálnak minket. Elvárható tehát, hogy a lehető legnagyobb gondossággal járjanak el. Ha pedig  a hivatal hibázik, annak ne mi legyünk kiszolgáltatott áldozatai.

Csak gondoljuk végig: az adminisztrátor elírt egy számot, ami végigfut a rendszeren (a hibajavító ellenőrzések nem szúrják ki), ez legalább egy vétlen embernek legalább 8 órányi bosszankodással elegy utánajárásába kerül. Utána ez az ember benyújtja a hivatalnak a kárigényét, a hivatal pedig köteles ezt kifizetni. A belső ellenőrzés kideríti, ki hibázott, az illető pedig megkapja a jól megérdemelt letolását, fegyelmijét, vagy az okozott kár és a személyes felelősség mértékében akár a felmondását. Nem abban válnának a hivatalok érdekeltté, hogy minden erejükkel csökkentsék az ilyen hibák lehetőségét?

A mókás az, hogy hivatali műhibára vonatkozó felelősségbiztosítás már létezik, de felelősségvállalás még nem igazán. Persze meg lehet próbálkozni pereskedéssel, de itt nem a sokmilliós tételek miatt kellene jogszabályt alkotni, hanem a kisemberek pár ezertől pár tízezer forintig terjedő káráról.

Ez az írás nem vállalkozik arra, hogy megmondja a tutit, inkább csak az engem kínzó kérdéseket sorolja fel.

Párizsban január 7-én helyi születésű arabok mészárlást végeztek egy "vicclap" szerkesztőségében, miután a lapban sorozatosan az iszlámon tiszteletlenül gúnyolódó karikatúrák jelentek meg.

Mint tudjuk, a lap nem csupán az iszlámot pécézte ki, többé-kevésbé minden világvallásba belekötött, még ha volt is olyan, amivel kapcsolatban kicsit visszafogta magát. De az iszlám radikálisokat ez valószínűleg kevéssé vigasztalta, így én sem foglalkozom ezzel.

Elítélem az erőszak önkényes alkalmazását, és az önbíráskodást. A terror minden fajtáját. De felteszem a kérdést, mert ennek megválaszolása nélkül nem találhatjuk meg a békés együttélés kulcsát: mi egyebet tehettek volna azok a radikális iszlamista fiatalok, akiknek a vallását egy férclap gyalázta. Milyen más eszközzel élhettek volna az őket ért sérelem orvoslására?

Másképpen fogalmazva, kapunk e védelmet a legszemélyesebb értékeink tekintetében (nemzeti, vallási, politikai, stb. hovatartozásunk) a sajtó önkényes támadásaival szemben. Ha gyalázkodó írásokkal belénk kötnek, hogyan vehetünk elégtételt? 

Aki azt állítja, hogy jogi úton, az jobb vicc, mint ami a Charlie Hebdo-ban valaha is megjelent (nem mintha ezzel sokat mondtunk volna). A sajtóperek még soha senkinek nem szolgáltattak elégtételt, akkor sem, ha nagy nehezen a sértett javára döntöttek.

Az Újszövetség arra tanítja a keresztyéneket, hogy békességgel viseljék el a Krisztus miatti gyalázatot és üldöztetést, sőt örüljenek annak. Nem minden időben történt ez így, de a keresztyén kultúrának van tanítása az erőszakos válasz elkerülésére. Az Ószövetség sokkal harciasabb, a zsidóság esetében vallási elvárás, hogy megtorolják az istenkáromló beszédet, a blaszfémiát. Az iszlámban is többféle irányzat létezik, de tudtommal ott is elvárás a vallásgyalázás megtorlása.

Az ateista vallásgúnyolás tehát viszonylag könnyű terepen mozog a keresztyén kultúrkörben, de a tűzzel játszik a zsidó vagy iszlám területen. Ez aránylag jól megmagyarázza, hogy a radikális ateizmus eszmerendszere miért a keresztyén Európában fejlődött ki, miért nem Ázsiában vagy Afrikában.

Úgy tűnik, választanunk kell a vallási tolerancia és a szólás- és sajtószabadság között. Ha az előbbit tartjuk fontosabbnak, akkor vallási téren igenis szájkosarat kell húznunk a sajtóra, nem engedhetjük, hogy bárki vallási meggyőződéséről tiszteletlen hangon nyilvánuljon meg. Ebben az esetben a szabadelvű gondolkodás egyik legfontosabb tabujához kell hozzányúlni. Ha az utóbbit, akkor be kell tiltani, és üldözni kell minden olyan vallást, ami erőszakos megtorlást hirdet a blaszfémiával szemben. Ez esetben azonban sérül az állam és egyház szétválasztásának elve.

Persze azt is lehet mondani, hogy mi csak tüneti kezelést akarunk, és aki erőszakot alkalmaz, azzal szemben a jog és törvény eszközeivel járunk el, amíg mi vagyunk az erősebbek. Ám az erőviszonyok állandó dinamikus mozgásban vannak, és az egykori gyarmatosító államok temérdek állampolgárt voltak kénytelenek beengedni az egykori gyarmataikról, akik most komoly biztonsági kockázatot jelentenek számukra. A radikalizmus ugyanis csak preventív, a kiváltó okokat kezelő módszerrel szorítható vissza, rendfenntartó eszközökkel nem, amint azt Párizsban is megtapasztalhattuk.

A választások napját régi szokásom szerint szavazatszámlálóként töltöttem egy kisebb Budapest környéki településen, ahol a választási eredmények általában jól reprezentálják az országos eredményeket. Ami az eddigi választásokhoz képest vasárnap feltűnt, az három dolog.

Sokkal bonyolultabb lett. Ennek oka az induló pártok és  egyéni jelöltek kimagaslóan nagy száma, a nemzetiségi listák, a határon túli szavazók és az átjelentkezési szabályok megváltoztatása. Kedvenc példatári esetem az a (szerencsére nálunk csak elméleti) lehetőség, amikor egy máshonnan átjelentkezett nemzetiségi szavazó 14:30-kor mozgóurnát kér. Kérdés:hány és milyen szavazólapokat, és milyen színű borítékot kell neki kivinni? Hogyan kell a szavazatát megszámolni? A jegyzőkönyv-vezetők hihetetlen nyomás alatt dolgoztak, csak a névjegyzéki adatok jegyzőkönyvi összesítését több mint 10 oldalon keresztül részletezi az útmutató. A szavazatok összeszámlálásánál az eddigi 4-8 kupac helyett 18-20 kupaccal kellett dolgozni.

Sokkal egyértelműbb lett. A jó szavazatszedő bizottság kottából dolgozik, és az új szabályozás részletekbe menően eligazít szinte minden felmerülő kérdés tekintetében.Ezért aki mindenben az útmutató szerint jár el, az gyakorlatilag nem találkozik helyben eldöntendő kérdésekkel. Az útmutató ugyan még nem tökéletes, de az eddigieknél sokkal pontosabb. Sajnos nálunk a régi reflexek időnként előtérbe kerültek, a bizottság időnként megpróbált eltérni az előírásoktól és "okosba" megoldani a feladatokat. Volt néhány csörtém emiatt, de semmi komoly.

Nálunk szinte minden induló párt kapott néhány szavazatot. Ez mondjuk meglepett, de egyben örömtelinek is gondolom. Sok véleményt olvastam, melyek szerint értelmetlen pénzkidobás mindössze 500 jelöléshez kötni az egyéni és 27 egyéni jelölthöz kötni a párt indulását, mivel ezekre az esélytelen jelöltekre úgysem fog senki szavazni. Én úgy látom, nagyságrendileg jól lettek belőve a jelölési feltételek, a szabályozás színes, de még áttekinthető és kezelhető választékot eredményezett. Picit még lehetne finomhangolni, mondjuk 500-ról 2000-re emelni a limitet, de alapvetően jó ez így. Azt hiszem, az emberek egy kicsi, de mérhető hányada nem a politikától fordult el, hanem a jelenlegi nagypárti választéktól. Az, hogy sajátos politikai értékrendjüket egy választáson kinyilváníthatták, mindenképpen demokratikus, és igazolja a jelenlegi választási rendszer létjogosultságát.