Ez az írás nem vállalkozik arra, hogy megmondja a tutit, inkább csak az engem kínzó kérdéseket sorolja fel.
Párizsban január 7-én helyi születésű arabok mészárlást végeztek egy "vicclap" szerkesztőségében, miután a lapban sorozatosan az iszlámon tiszteletlenül gúnyolódó karikatúrák jelentek meg.
Mint tudjuk, a lap nem csupán az iszlámot pécézte ki, többé-kevésbé minden világvallásba belekötött, még ha volt is olyan, amivel kapcsolatban kicsit visszafogta magát. De az iszlám radikálisokat ez valószínűleg kevéssé vigasztalta, így én sem foglalkozom ezzel.
Elítélem az erőszak önkényes alkalmazását, és az önbíráskodást. A terror minden fajtáját. De felteszem a kérdést, mert ennek megválaszolása nélkül nem találhatjuk meg a békés együttélés kulcsát: mi egyebet tehettek volna azok a radikális iszlamista fiatalok, akiknek a vallását egy férclap gyalázta. Milyen más eszközzel élhettek volna az őket ért sérelem orvoslására?
Másképpen fogalmazva, kapunk e védelmet a legszemélyesebb értékeink tekintetében (nemzeti, vallási, politikai, stb. hovatartozásunk) a sajtó önkényes támadásaival szemben. Ha gyalázkodó írásokkal belénk kötnek, hogyan vehetünk elégtételt?
Aki azt állítja, hogy jogi úton, az jobb vicc, mint ami a Charlie Hebdo-ban valaha is megjelent (nem mintha ezzel sokat mondtunk volna). A sajtóperek még soha senkinek nem szolgáltattak elégtételt, akkor sem, ha nagy nehezen a sértett javára döntöttek.
Az Újszövetség arra tanítja a keresztyéneket, hogy békességgel viseljék el a Krisztus miatti gyalázatot és üldöztetést, sőt örüljenek annak. Nem minden időben történt ez így, de a keresztyén kultúrának van tanítása az erőszakos válasz elkerülésére. Az Ószövetség sokkal harciasabb, a zsidóság esetében vallási elvárás, hogy megtorolják az istenkáromló beszédet, a blaszfémiát. Az iszlámban is többféle irányzat létezik, de tudtommal ott is elvárás a vallásgyalázás megtorlása.
Az ateista vallásgúnyolás tehát viszonylag könnyű terepen mozog a keresztyén kultúrkörben, de a tűzzel játszik a zsidó vagy iszlám területen. Ez aránylag jól megmagyarázza, hogy a radikális ateizmus eszmerendszere miért a keresztyén Európában fejlődött ki, miért nem Ázsiában vagy Afrikában.
Úgy tűnik, választanunk kell a vallási tolerancia és a szólás- és sajtószabadság között. Ha az előbbit tartjuk fontosabbnak, akkor vallási téren igenis szájkosarat kell húznunk a sajtóra, nem engedhetjük, hogy bárki vallási meggyőződéséről tiszteletlen hangon nyilvánuljon meg. Ebben az esetben a szabadelvű gondolkodás egyik legfontosabb tabujához kell hozzányúlni. Ha az utóbbit, akkor be kell tiltani, és üldözni kell minden olyan vallást, ami erőszakos megtorlást hirdet a blaszfémiával szemben. Ez esetben azonban sérül az állam és egyház szétválasztásának elve.
Persze azt is lehet mondani, hogy mi csak tüneti kezelést akarunk, és aki erőszakot alkalmaz, azzal szemben a jog és törvény eszközeivel járunk el, amíg mi vagyunk az erősebbek. Ám az erőviszonyok állandó dinamikus mozgásban vannak, és az egykori gyarmatosító államok temérdek állampolgárt voltak kénytelenek beengedni az egykori gyarmataikról, akik most komoly biztonsági kockázatot jelentenek számukra. A radikalizmus ugyanis csak preventív, a kiváltó okokat kezelő módszerrel szorítható vissza, rendfenntartó eszközökkel nem, amint azt Párizsban is megtapasztalhattuk.