Idős emberekkel beszélgetve egyre gyakrabban előkerül az a mondat, hogy "Örülünk, hogy a kormány kihozta az országot a csődből, de most már valamit mi is szeretnénk érzékelni a gazdasági fellendülésből.".
Első reakcióm az ingerült belső vállrándítás volt. Egyre kevesebb munkaképes felnőttnek kell eltartania egyre több munkaképtelent, hogyan lehetne ebből még egy komolyabb nyugdíjrendezést végrehajtani. Azután elgondolkodtam. 2010 után még az forgott kockán, hogy az államcsőd, és az azzal járó hiperinfláció magával viszi a teljes nyugdíjkasszát. Ezt akkor sikerült elkerülni (részben a magánnyugdíjak visszaállamosításával). Ezután a nyugdíjak összegét a mindenkori inflációhoz kötötték, így védve ki a vásárlóérték csökkenését.
Igen ám, de 2016-tól kezdtek beérni az unortodox gazdaságpolitika gyümölcsei. A munkanélküliség helyett már a munkaerőhiány jellemzi a gazdaságot, vagyis a munkáltatók kénytelenek egyre magasabb bérekkel magukhoz csábítani vagy megtartani a munkavállalókat. Ez azzal járt, hogy az átlagbérek elszakadtak az inflációtól, és bizony egyre magasabbak. A nyugdíjak viszont továbbra is az inflációhoz vannak kötve. Ez pedig a nyugdíjasok, ezen belül is a kisnyugdíjasok fokozott leszakadását hozza magával.
Mivel nem a munkakerülés, hanem pl. sok gyermek vállalása, vagy rosszul fizető pedagóguspálya miatt lesz valakiből kisnyugdíjas, ez a leszakadás igazságtalan. De nem csak igazságtalan, hanem indokolatlan is. A nyugdíjkassza az aktív munkavállalók befizetéseiből gazdálkodik, vagyis ha magasabbak a bérek, elvileg a nyugdíjakra is több kell jusson. Értem én, hogy évtizedek hiányait kell visszapótolni a magasabb nyugdíj-járulékokból, de a többletbevétel egy hányadát akkor is célszerű a kisnyugdíjak emelésére fordítani, különben esély sincsen arra, hogy az időseink ne ábránduljanak ki a kormányzatból. Már ha megérik, vagy még nem tették.
