Két (látszólag nem összefüggő) kérdésre keresem a választ ebben a posztban:

Miért hitte az ellenzék, hogy Márki-Zay Péterrel legyőzheti Orbánt, és miért nem sikerült?

Miért nem vonult az utcákra az ünneplő tömeg a választások éjszakáján, hogy megünnepelje az újabb kétharmados győzelmét?

Kezdjük az elején. Márki-Zay Péter egy furcsán kétarcú politikus. Az egyik arca egy határozott, jó kiállású és okosan érvelő emberé, aki kiáll a saját meggyőződése mellett, vállalja a konfliktusokat, szilárd értékrenddel bír, és van karizmája. Ráadásul Hódmezővásárhelyen az ellenzéki összefogás élén két ízben is sikerrel győzött, és polgármesterként is megállta a helyét. A Partizán műsorában Gulyás Márton puszta interjúkérdésekkel sikerrel állította szembe MZP rátermettségét pl. Fekete Győr András teljes kompetenciahiányával. Így ellenzéki oldalon felrémlett a remény, hogy a sok kompromittálódott pártvezér helyett független jelöltként őt állítva a pártkoalíció élére, a hátán bevihet a parlamentbe annyi ellenzéki jelöltet, ami elegendő a FIDESZ leváltásához.

Nem számoltak azonban MZP másik arcával, a rögeszmésen Orbán- és korrupció-fixált mániákuséval, mivel az ellenzéki kommunikációval ez általában összhangban volt. Viszont idővel kínosan monotonná vált a dolog. Ha váratlanul egy mikrofont toltak Márki-Zay orra alá, és bármilyen kérdést feltettek neki, arra egy papagáj következetességével csak azt tudta válaszolni, hogy Orbán Viktor és/vagy korrupció.

MZP abban a pillanatban kényszerhelyzetbe lavírozta magát, amikor kierőszakolta, hogy az ideológiai salátakoalíció őt jelölje miniszterelnöknek, ne pedig az előválasztás győztesét. Saját párt nélkül nem mondhatott semmit a kampányban, ami túllép az orbánozáson meg a korrupciózáson, anélkül, hogy bele ne gyalogoljon valamelyik koalíciós partnerének a lelkivilágába. A köztévében a kapott 5 percben annyi tellett tőle, hogy

• kikérje magának, hogy csak 5 percet kap,
• elmondja, hogy ő sokkal régebb óta Orbán Viktor, mint amilyen régen maga Orbán Viktor Orbán Viktor,
• elmondja, hogy mindent ugyanúgy fog csinálni, mint Orbán Viktor, csak jobban,
• egyébként pedig korrupció.

Egy idő után viszont rájött, hogy orbánozáson meg korrupciózáson kívül valami mást is kellene mondani, ekkor vált beszámíthatatlanná, aki össze-vissza lődöz, majd letagadja, amit mondott, aztán elnézést kér, hogy nem azt akarta mondani, amit mondott, majd kezdi elölről. Így mindent elmondott, amit akart, de nem kellett attól félnie, hogy emiatt szétesik a koalíció.
Persze az ilyesmi mentálisan megterhelő, egyre gyakrabban szabadultak el a fején a jól fésült tincsek.

Ami a koalíciós pártokat illeti, abból az alapfeltevésből indultak ki, hogy mindenki torkig van Orbán Viktorral. Azonban ez persze soha nem volt igaz. A Fidesz-ellenes hangok mindig (már a Gyurcsány-érában is) harsányabbak voltak, mint a Fidesz-párti hangok, ami a visszhangkamrában élő ellenzékiek számára azt az illúziót keltette/kelti, hogy ők vannak többen. Baráti és munkahelyi beszélgetésekben (is) tapasztalom, hogy az ellenzéki barátokban és kollégákban túlteng a közlési vágy, míg a kormánypártiak csendben ráhagyják, hadd eressze ki a gőzt. Ráhagyják, mert kormánypárti beszélgetőtársnak többnyire esélye sincsen, hogy félbeszakítás, lesajnálás nélkül elmondja - ugyanolyan legitim - véleményét. 

Van itt egy hitelességi probléma is. Az átlag RTLklub - INDEX - HVG fogyasztó már annyiszor hallotta/olvasta, hogy Orbán csődbe vitte az országot/megbukott, meg hogy az emberek rosszabbul élnek, mint valaha, és tapasztalta ennek az ellenkezőjét, hogy már akkor sem érdekelné, ha igaz lenne. Ennek egyébként mindenki a vesztese, mert a valós, megoldandó problémák (pl. pedagógusok helyzete) iránti társadalmi érzékenységet is sikerült lenyomni. Nagyon komoly önkritikának és megtisztulási folyamatnak kellene történnie az ellenzéki véleményformálók között, hogy az egyre szűkülő fanatikus rétegen kívül más is hallgasson rájuk, amikor farkast kiáltanak.

Másodikként lássuk, mi az oka annak, hogy a nemzeti oldal szavazói miért nem tódultak ki az utcákra minden településen, hogy énekelve, táncolva megünnepeljék hihetetlen mértékű győzelmüket. Miért, hogy csak az eredményváró pódium előtt, a saját akolmelegükben tudták szabadjára engedni az érzelmeiket?

Az első válaszom az, hogy ezen az éghajlaton ez kultúránktól idegen szokás. A mediterrán és trópusi vérmérséklethez inkább illik. De azért a tartózkodó magatartás ilyen foka akkor is indokolatlan.

A másik megoldás az, hogy a történelem megtanította, hogy ha nyíltan és személyesen vállalod a nemzeti irányultságodat, akkor megrónak, leszidnak, megaláznak, megvernek, kilövik a szemedet vagy elvisz az ÁVO. Akik annak idején lehalkítva hallgatták a Szabad Európa Rádiót, és akiket ma azzal fenyegetnek, hogy ha nem "helyesen" gondolkodnak, akkor az EU tönkreteszi az országot, azok hajlamosak csendben maradni.

Továbbá a nemzeti irányultságról a véleményformáló elit és az iskolai nevelés mai napig valami titkolni való undokságként beszél, a fentiekben már egyszer érintett hangosabb ellenzéki visszhangkamra pedig ezt még jobban felerősíti, ezért a szélsőjobb szavazók kivételével a saját politikai közösségük felé amúgy is inkább (ön)kritikusan viszonyuló nemzeti irányultságú szavazókban szégyen társul a győzelem öröméhez. 

Így hát 12 év többé-kevésbé sikeres kormányzat után a nemzeti oldal még mindig nem tudja őszintén ünnepelni, hogy egy magas részvételi arányú választás és népszavazás eredményei szerint az értékrendje abszolút többségben van az országban.

Ez aztán az elemzők számára felfoghatatlan disszonanciát képez a közösségi oldalak valamint a fősodratú média által sugallt közhangulat és a közvélemény-kutatások, választások eredményei között.