Mostanában némi beletörődéssel veszem észre, hogy az évek óta dúló kampány utolsó körében vagyunk, noha a versenyzők még nem fordultak rá a célegyenesre. A még be sem iktatott USA nagykövet már aggódik a magyar demokráciáért, évtizedek óta külföldön élő véleményformálóink versenyt rettegnek, hogy kannibál jobboldaliak marcangolják le a húsukat, ha beteszik a lábukat az országba. Közben a "kannibál jobboldaliak" leszalonzsidózzák a kormánypártokat, amiért törvényileg próbálják megakadályozni a gyűlöletszónoklatokat, szóval megy a már megszokott verkli, csak egyre intenzívebben.
A bloggerek is egyre aktívabbak. Kedvencem az a fajta, aki fog a hírekből egy teljesen vállalható nyilatkozatot, majd leírja, hogy SZERINTE mit akarhatott mondani az illető, és miután minden szavát és mondatát kiforgatta, beleköt a saját értelmezése szerinti nyilatkozatba. Ennél is jobb, amikor abba köt bele, hogy szerinte mit NEM akarhatott mondani a nyilatkozó. Utána a kommentelők esnek egymás torkának egy-egy gyengébben sikerült megfogalmazás kapcsán, nem meg- hanem legyőzni akarva a másikat.
Ami számomra némiképpen új élmény, az a közösségi oldalakon folyó magánkampány. Nem egy ismerősöm, barátom a Facebook segítségével terjeszti lázító (vagy éppen csillapító) politikai nézeteit, általában olyan hírek vagy blogbejegyzések kommentált közzétételével, amelyek forrása enyhén szólva elfogult. Mintha a nagy médiaszabadságban minden oldalról eltűntek volna a kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások, de ezzel együtt a kiegyensúlyozott, tárgyilagos olvasók is.
Meglehet, gyógyító hatása lenne, ha egy olyan írás után, amelyik keserűen kritizálja a honi állapotokat, mindenki közzétenne egy olyat is, ami azt támasztja alá, hogy érdemes itt élni, érdemes küzdeni, van értelme a jobbító szándékú kritikának. Ha ilyeneket keresünk, esetleg még az is kiderülhet, hogy több jó dolog történik, mint rossz. De ha minden rossz, mi értelme még azzal is belerúgni az emberekbe, hogy ezt felhánytorgatjuk?
Kiváltképpen rosszul esik ez olyanoktól, akik élve a szabad költözködés jogával mindezt külföldről teszik. Micsoda önfelmentés! Beköltözöm a jobb élet reményében Biharból Budapestre vagy Budapestről Londonba, és beledörgölöm az otthon maradottak orrát, hogy nekik milyen rossz, hogy milyen elviselhetetlen körülmények között élnek, mintha azzal segítenék a helyzeten, hogy eljöttem. Egyébként is furcsa dolog ez. Amikor nem volt szabad külföldre költözni (akkoriban ezt disszidálásnak hívták), amikor nem lehetett külföldön szabadon munkát vállalni, sokkal kevésbé aggódtak a magyar demokrácia miatt kül- és belföldön, mint most, amikor az egypártrendszert követő 20 év küszködés után végre lehet.
Persze értem én, hogy belefáradtunk és türelmetlenek vagyunk. Magam is. De ne mérjünk kettős mércével. Csak a tények kiegyensúlyozott értékelése mutathatja meg, hogy mi az ami előrevisz, mi az ami megtorpanás, és mi az ami visszalépés.
Végezetül pedig a sajtó olvasása közben soha ne engedjük, hogy egy jól elhelyezett idézőjel befolyásolja az értékítéletünket. Ironizálni mindig könnyebb, mint megérteni.
