Nagy rajongója lévén, a múltkoriban újra kézbevettem a Mary Poppins könyveket, hogy esti meseként olvassam fel a gyermekeimnek. Az elmúlt húsz évben csak a filmváltozatot láttam, így igazi felüdülés volt ismét az eredeti könyveket olvasni.
Egyben megdöbbentő is. Már egészen megszoktam azt a szirupos mázzal leöntött mosolygós figurát, amivé Disney torzította Maryt (félreértések elkerülése végett leszögezem: az egyik legjobb filmje Disneynek, és a betétdalok feledhetetlenek). Újraolvasva a könyveket csak most értettem meg, hogy a történetekben nem is ő a csodálatos.
Travers egyébként zseniálisan trükközik vele. A hozzá kapcsolódó történetek varázslatosak és mesések, mintha varázsló, tündér, vagy boszorkány lenne. Másfelől a mindennapokban csak egy durcás és házsártos dada, aki a kimenőnapjain egy prolival korzózik, hiú és nyers a gyerekekkel, akiket csak nyűgnek tekint. Folyton szipog. Viszont a gyerekeket vonzza, mint muslincákat a petróleumlámpa. A gyerekek képzelete fantasztikus tulajdonságokkal és rejtélyekkel ruházza fel Maryt, aki tulajdonképpen banálisan unalmas, és sokszor nem is érti, hogy a gyerekek miféle elképesztő kalandokat élnek át az őáltala inspirált ábrándjaikban.
Szóval, ahogy én látom, minden varázslat Jane és Michael (egy esetben az ikrek) fejében történik, akik unalmas és ingerszegény világukból a képzeletükbe menekülnek. Minél szorosabbra záródik körülöttük az angol felső-középosztály sablonos világa, annál tarkábbak és csapongóbbak ábrándjaik. Ők a csodálatosak, ők a mesék igazi hősei és alakítói.
Hogy a könyveket félreértették, nem csoda. A gyerekek nézőpontjából megfestett alak a rá kivetített tulajdonságokkal lett megírva, csak a realitás pillanataiban foszlik le róla a máz, amikor rászól a testvérekre, vagy a többi cseléddel beszél. Travers (feltehetően anyagi okokból) soha nem tiltakozott teremtménye meghamisítása ellen, hiszen a jogdíjak sokat jelentettek számára. Talán a végére maga is másképpen tekintett Mary Poppinsra, mint amikor először vetette papírra.
