Mint tudjuk, több tucat művész (többek között Haumann Péter, Kulka János, Egri Márta, Kukorelly Endre, Závada Pál, Alföldi Róbert, Nagy Ervin, Bodrogi Gyula, Hollósi Frigyes, Szarvas József, Molnár Piroska, Makk Károly, Gothár Péter) aláírt egy petíciót Stohl András börtönbüntetése ellen.
"Andrást olyan segítőkész, maximalista szinten dolgozó embernek ismerjük évtizedek óta, akire mindig lehet számítani, a köztudatba került alkohol- és kábítószer-függősének semmi jelét nem tapasztaltuk" - írták, és azzal is érvelnek, hogy kollégájuk és családja jövőjét féltik: „Kérjük, mérlegeljék, hogy a letöltendő szabadságvesztés alatt olyan visszavonhatatlan lelki sérülést szenvedhet Stohl András, hogy emiatt valóban bekövetkezhet az ön- és környezetpusztító „már minden mindegy" elkeseredettség, ami családfenntartóként őt és az anyagi támogatására szorulókat is végleg tönkreteheti. Ezért olyan büntetést találjanak kollégánk számára, amely egész életében felépített szakmai munkáját nem rombolja le, egzisztenciálisan nem lehetetleníti el egész családját" – többek között ez áll a petícióban.
Most nem azzal kívánok foglalkozni, hogy Stohl András személyisége, színészi, műsorvezetői, közszereplői pályája milyen.
Azzal sem foglalkoznék, hogy mennyire ízléses, jogszerű és célravezető dolog, ha egy híresség érdekében véleményformáló pályatársak próbálják befolyásolni a bíróságot.
A kérdésem az: mit tettek és mit tesznek az aláírók, hogy a petíciójukban felvázolt sötét jövő ne következzen be? Mennyire óvták, védték Stohl-t, hogy ne nyúljon droghoz, alkoholhoz, ne vezessen autót betépve. Észrevették-e egyáltalán, hogy ezzel a fiúval nincsen minden rendben? (Mondjuk az első ilyen eset után már gyanakodhattak volna.) Én készséggel elhiszem, hogy a színésztársadalomban kirívó kivétel az alkoholizmus és a drogfogyasztás, de ebben az esetben a józanabbak segíthettek volna a megtévedt színésznek, hogy ne alakuljon ki a függőség. Ha viszont az italozás-drogozás ebben a körben elterjedt dolog, akkor a petíció nem más, mint önfelmentési kísérlet az aláírók részéről.
És vajon a színésztársaknak szándékukban áll e az első fokon kiszabott börtönbüntetés esetleges jogerőre emelése esetén bejárni Stohlhoz a börtönbe, tartani benne a lelket, segíteni, hogy ne maradjon egyedül, ne roppanjon össze, lássa a fényt az alagút végén. Hogy a kényszerű börtönévek ne kárára, hanem hasznára váljanak, hogy lelkileg megerősödve és jobb emberként távozhasson. És felkarolják-e a családját, hogy ne essen szét, ne menjen tönkre. És azután, ha a pár év elröppent, fognak-e segíteni neki visszailleszkedni a színészi közösségbe, visszatalálni a kihagyott évek után a megtört pályára. Két és fél év nem a világ vége, a hetvenes években majdnem ennyi volt egy sorkatonai szolgálat, de egy színésznő is eltűnhet ennyi időre a színpadról, ha gyermeket szül. Ebbe egy ünnepelt híresség persze beleroppanhat, ha magára marad. De szereptévesztésnek érzem, ha a kollégák ennek a felelősségét magukról a bíróságra próbálják áthárítani. A bíróság dolga ebben az esetben az, hogy minden körülményt (az eset társadalmi hatását is) figyelembe véve ítéletet hozzanak. A kollégáké pedig, hogy támogassák azt, aki rászorul. Aki meginog, megsérül, vagy egy időre bármilyen okból kénytelen elhagyni a reflektorok fényét.
Nekem ezt jelenti a bajtársiasság. Színészek esetében pedig a szereptévesztés nehezen tolerálható hiba.