A félreértések elkerülésére, ezt a posztot nem gyalázkodásnak szánom. Erőss Zsolt olyan ideálom, akinek a személyisége sok tekintetben példamutató, végzete éppen ezért olyan megrendítő, számomra egyben személyes veszteség.
Minden tiszteletem és elismerésem azoké a sportolóké, akik teljes odaszánással emberfeletti teljesítményre képesek, és ezáltal dicsőséget szereznek önmaguknak és hazájuknak.
Mindazonáltal muszáj kimondanom, hogy a magashegyi csúcsmászásnak annyira rosszak a baleseti és halálozási arányai, hogy csak az ókori gladiátorjátékokhoz hasonlíthatom (leszámítva persze, hogy ezt - tudtommal - mindenki saját szabad akaratából választja). És emiatt a magam részéről a magashegyi csúcsmászást öncélú és önpusztító sportnak tekintem, amelyet nem igazol semmi onnantól kezdve, hogy az adott csúcsot valaki már elérte. Hiszen a hegymászók a csúcson tudományos kutatást nem folytatnak, ehhez nincsen is szükség arra, hogy gyalog menjenek föl, oxigén nélkül.
Persze az embernek lehetnek olyan individuális eszményei, amelynek akár az életét, testi épségét is hajlandó alávetni. Az extrém sportágak művelői ezt jól tudják. Személyiségfejlesztő, ha kipróbáljuk magunkat, kitartunk egy mégoly megerőltető és veszélyes tevékenység mellett, célul tűzve ki, hogy a legjobbá váljunk benne. A legnagyobb áldozatra is készek lehetünk hogy ezt a célt elérjük. Ez adja számunkra azt a nyugalmat, önbizalmat, lelkierőt, amivel például az egyik lábunkról is hiszti nélkül tudunk lemondani, ha ez közelebb visz az eszményeink eléréséhez.
Nem is lenne vele semmi bajom, ha nem lenne hihetetlenül költséges. Egy magashegyi csúcshódítási próbálkozáshoz az útiköltség, az engedélyek beszerzése, a felszerelés, a serpák felbérelése olyan kiadásokkal jár, amit csak nagyon menő üzletemberek tudnak kitermelni. A többiek kénytelenek szponzorokat szerezni, vagyis eladni a csúcsmászást. Erőss Zsoltnak előadások,könyvek, filmek révén sikerült olyan ismertséget szereznie, ami jól értékesíthető a piacon. Viszont így életveszélyes hobbija közüggyé válik. Egy ország ismeri már az arcát, izgulja végig próbálkozásait, pedig az ország számára az ő halála veszteség, győzelme pedig nem nyereség. Viszont közismert példája nyomán egyre több ifjú tehetség választja azt az utat, ami túl könnyen végződhet tragédiával. Kiss Péter neve legfeljebb hegymászó szakmai körökben cseng ismerősen, halála így nem egy felépített sportkarrier méltó lezárása, hanem egy fiatal élet eltékozlása.
Másként fogalmazva: biztosan megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy legkitartóbb, legszívósabb, példamutató embereink értelmetlenül pusztuljanak el egy önként vállalt életveszélyes próbában, árván hagyva gyermekeiket, tanítványaikat?