Vajon elegendő csupán a közmunka-programok révén visszavezetni a mélyszegénységben élő rétegeket a munka világába? Való igaz, hogy a szegénység még nem elég ok a lumpenizálódásra: a restségre, és a bűnözésre. Az is tény, hogy rengeteg elvégzendő feladat vár arra, hogy valaki kézbe vegye. Kátyús közutak betömködése, utcák, terek takarítása, virágokkal való csinosítása, közintézmények, óvodák, iskolák gondnoki feladatainak ellátása, stb. Ezek egy részét ma nem végzi el senki, de nem azért, mert nincsen rá jelentkező, hanem mert nem tudják megfizetni.
Mármost tegyük föl, hogy a kormány elegendő pénzt biztosít ezen munkák elvégzésére. Lényegében az Állam megrendeli ezeket a munkákat a munkanélküliektől. De miből? A leszakadó térségek legnagyobb problémája az, hogy nem éri meg ott termelni, mert a piac túlságosan messze került tőlük, ezért a szállítási költségek felemésztik a hasznot. De nem csak a hasznot, hanem a rentábilitást is, ráfizetésessé válik a termelés. És minden munka ráfizetésessé válik, mivel a munka értékesítése is csak távol lehetséges, annyira távol, hogy nem lehet kigazdálkodni az utazási költségeket. Ebből a szempontból mindegy, hogy a munkáltató fizet az utaztatásért, és ezért neki nem éri meg távolról járatni a dolgozókat, vagy a munkavállaló fizet érte a keresetét meghaladó összeget.
Tessék ránézni a térképre, és láthatjuk, hogy a leszakadó térségekben először elszippantotta a piacot (a munkaerő piacot is) a város, attól a nagyváros, attól pedig végül Budapest. Ide vezetett a 6 évtizedes következetesen főváros-centrikus fejlesztés. Közben a régi utakat, amelyek egykor a kisebb településeket összekötötték, felverte a gyom, elmosta az eső, ma már lovasszekérrel sem lehet rajtuk közlekedni. A településekről ezért eltűntek a piacok, ha nincsen útkereszteződés, nincsen forgalom, nem érdemes piacot fenntartani, ma már helyben termelt árut nem lehet kapni sehol. Ahogy a munkalehetőségeket felszívták az egyre nagyobb központok, úgy szűkült az élettér a kisebb, lakható településeken. Ma már olyan mértékű az ország egyközpontúsága, hogy az elhelyezkedési esélyeket tekintve jószerivel egyetlen dolog számít: mennyi idő alatt érhető el Budapest belvárosa.
Ezért aztán a közmunkaprogram egy ráfizetéses, piacidegen (bár szükséges) átmeneti intézkedés marad mindaddig, amíg átgondolt decentralizáló úthálózat- és közlekedésfejlesztési programmal (15-20 év alatt) ismét gazdaságossá nem tesszük ezeknek a térségeknek a termelést. Addig ugyanis egyetlen vállalkozó sem fog odatelepülni, amíg csak állami közpénzekből tartható fenn egyfajta önellátó tevékenység, és a szállítási-közlekedési költségek (ezek közé tartoznak természetesen a rossz minőségű utak okozta károsodások is a gépjárművekben) ráfizetésessé tesznek minden egyebet.
1. Minden települést minden szomszédos településsel járható, árkolt aszfaltutakkal kell összekötni, ahogyan az Európa boldogabb részében mindenütt általános. Biciklisávval. Szomszédos alatt azt értem, hogy gyalogszerrel megközelíthető. Ezeknek az utaknak a forgalma (így a kopása is) viszonylag alacsony lesz, de megteremtik a települések közvetlen együttműködésének lehetőségét.
2. Minden 5 településből egyet tömegközlekedési csomóponttá kell fejleszteni, ahol a másik 4-ből befutó tömegközlekedési járatok csatlakoznak. Ezek a miniközpontok kell, hogy adminisztrációs és piaci szempontból kiszolgálják a szomszédos községeket.
3. Minden 5 miniközpontból egyet vasúti (és vagy folyami) közlekedéssel kell ellátni. Ezek a kisközpontok lesznek az elsődleges logisztikai berakodóhelyek.
4. Minden 5 kisközpontból egyet (minden 125-ik település) központi szintű igazgatási egységgé kell fejleszteni gyorsforgalmi úttal, elkerülő úttal, rakodóvágánnyal és vagy kikötővel, és személyforgalmi repülőtérrel.
5. Minden 5 központból egy (minden 525-ik település) nagyvárosi teherforgalmi repülőtérrel kell hogy rendelkezzen (ez egyébként lényegében így is van).
6. Minden 6-ik nagyváros: Főváros.
Mármost ezt, pontosabban az első 3 pontot egy olyan volumenű közmunka-program keretében lehetne megvalósítani, amihez képest Széchenyi fejlesztései szánalmas erőlködésnek tűnhetnének. Lényegében az ország összes munkanélkülijét 15-20 évre felszippanthatnánk, és egy olyan értéket teremthetnénk ezzel, ami legalább száz évre megalapozná a leszakadó térségek gazdasági felzárkózását.
Az értékteremtés ez esetben szó szerint értendő. Aki egy kicsit is tájékozott, az tudja, hogy a közlekedés fejlesztése az érintett területek forgalomnövekedésével, az pedig értéknövekedéssel jár. A vadnyugati vasútépítéskor mindenki ott próbált meg olcsón telkeket venni, ahol majd a vasút keresztezi a közutakat. Ezt kellene tennie az Államnak is: olcsón felvásárolni területeket a leszakadó térségekben, majd a fejlesztések után a megnövelt értékű területeket értékesíteni a piacon, így teremtve meg a programok fedezetét, nem elvéve az állampolgároktól, hanem adva nekik valamit.
