A múltkor ritka és sajátos élményben volt részem, megfigyelhettem magamat elalvás közben. Valamire várnom kellett, ezért nem alhattam el, de mégis ellazultam annyira, hogy fél szemmel hosszabb álmokat végigálmodtam, mialatt a másik szememmel magamat figyeltem.
Azt vettem észre az álom és a tudatos megfigyelés határán billegve, hogy a felvillanó álomképek mellé egy folyamatos elbeszélés kapcsolódik, mintha egy narrátor kommentálná az álmomban történteket. Az érdekes az volt, hogy - mint minden álomban - a történet folyamatosan változott, ami a helyszínt, a szereplőket vagy az eseményeket illeti, viszont az összekötő szöveg folyamatos maradt. Valójában a szöveg alakította az álmot. Ha például hangzásbeli hasonlóság állt fenn két szó között, minden további nélkül kicserélődött az egyik a másikra, és így változott az álomképek tartalma. Mint valami verbális szabad-asszociációs játékban, tudtam alakítani a tulajdon álmomat. Nagyon jópofa és izgalmas volt.
Kicsit a részegek monológjához hasonlított, ahol az oksági törvények fellazulásával a képzettársítások veszik át az uralmat a nyelv felett, és a mondat kezdetekor még más a cél, mint mire a végére érnek. Nem tudom, vannak-e másoknak is ilyen jellegű élményei, de engem lenyűgözött.
De a legérdekesebb mégis az volt, hogy a nyelv és annak felépítése mennyire befolyásolja (befolyásolhatja) az álmainkat. Hogy egy magyarnak egészen másképpen csúsznak egymásba az álomképei, mint egy angolnak vagy kínainak. Hogy a nyelvi fogalomkészlet és szókészlet ugyanúgy korlátozza és egyben bővíti az álombéli történetek lehetőségeit, mint az irodalomban. Kivált, ha a szerző az oksági kötelékeket tudatmódosító szeszekkel oldja.
