Az emberiség viszonylag sokáig kibírta nyugdíj nélkül, bár persze az özvegyekről és árvákról valamilyen formában mindig igyekezett gondoskodni. Mikor learatod aratnivalódat a meződön, és kévét felejtesz a mezőn, ne térj vissza annak felvételére, a jövevényé, az árváé, az özvegyé legyen az. Ha szőlődet megszeded, ami utánad marad, a jövevényé, az árváé és az özvegyé legyen az.  - olvashatjuk a Tórában. Mindazonáltal az idősek és munkaképtelenek gondozása gyermekeikre hárult, így a leggazdagabbak kivételével elemi egzisztenciális csapásnak számított a gyermektelenség. Ez többek között azzal is járt, hogy a jómódú gyermekteleneket is közmegvetés sújtotta, ezért ők is igyekeztek utódot támasztani maguknak. Az, hogy valaki szándékosan gyermektelen maradjon, csak olyan esetekben fordult elő, ha valaki kivonult a társadalomból, és remete, szerzetes, boszorkány, stb. lett, ám ez általában a létszükségletek radikális visszaszorításával járt, és a közösség ezen kevés számú különc embert eltartotta.

Bizonyos céhek oly módon próbáltak gondoskodni tagjaikról, hogy a meghalt céhtagok özvegyeinek és árváinak összeadtak valamiféle segélyt. Később létrehoztak egy önkéntes segélyalapot, ami már afféle biztosításként működött, tehát azok részesültek belőle, akiket valamilyen baj ért.

Az intézményesített nyugdíjrendszer a XIX. sz. végén jött létre Németországban. Ez azután a XX. sz. első felében egész Európában, és a világ európai mintájú társadalmaiban elterjedt. Ennek lényege, hogy az önsegélyező pénztárak helyett az állam adók módjára szedi be a kereset egy részét, majd azt rögtön szét is osztja a nyugdíj-jogosultak között. Tehát nincsen felhalmozás, befektetés, csak újraelosztás. Elvben persze létezik többlet (ha több a beszedett pénz, mint a nyugdíjak összege) és hiány (ha fordított a helyzet), de valójában a nyugdíjpénztár éves mérlege mindig vagy deficites, vagy nullszaldós.

Ennek a rendszernek ugyanolyan hatása volt és van a népszaporulatra, mint a szocializmusnak a termelésre. Mivel a szocializmusban mindenkinek meg volt a munkához való joga, és a bérek lényegében ki voltak egyenlítve, ezért a többség hamar felismerte, hogy nem lesz jobb a helyzete, ha többet és jobban, vagy akár csak tisztességesen dolgozik. Így a munkahelyeken valósággal sportot űztek a munkakerülésből, a termelés hatékonysága pedig nagyon alacsony volt. A jelszó: "Én úgyis megkapom a bérem, dolgozzanak mások!" Ugyanígy az általános nyugdíjellátásnak köszönhetően a többség nem vállalt gyermeket, vagy csak nagyon keveset, hiszen a gyermekvállalás és nevelés sok lemondással jár, viszont már nem szorulunk rá az utódok eltartó-gondozó áldozatvállalására. Igaz ugyan, hogy a nyugdíjainkat az utódaink befizetéseiből fedezi az állam, de "legfeljebb majd a többiek több gyereket vállalnak". Mint mindenütt, a kollektív felelősségvállalás itt is a felelősség alóli egyéni kibúvások tömegét eredményezte. Közös lónak túros a háta, a nyugdíjrendszernek is mindenki csak az előnyeit kívánja élvezni, az ezzel járó feladatoktól húzódozunk. (Érdemes lenne megvizsgálni az összefüggést a nyugdíjrendszer bevezetési dátuma és a népességfogyás mértéke között. Feltételezésem szerint minél régebb óta működik egy országban a nyugdíjrendszer, annál nagyobb a népességfogyás.)

Különösen megtévesztő a rendszerben, hogy a nyugdíjak mértéke kizárólag a befizetett járulék nagyságától, tehát a fizetések mértékétől és a szolgálati idő hosszától függ, így azt az illúziót erősíti, hogy az általam befizetett járulékot kapom vissza nyugdíj formájában. Ezért a munkavállalók abban érzik érdekeltnek magukat, hogy minél hosszabb szolgálati időt gyűjtsenek minél magasabbra kapaszkodva a bérlistán. Számtalan nyugdíjastól hallottam már a következő méltatlankodó megjegyzést: 45 évet becsülettel ledolgoztam, és mégis csak X forint nyugdíjat kapok. Érdekes, hogy még sohasem hallottam a következő jogos kifakadást: 4 gyermeket becsülettel felneveltem, mind dolgozik, adót fizet, mégsem kapok tisztességes nyugdíjat.

A társadalom számára végzetes döfést azonban a magánnyugdíj-rendszer hozta. Ez a rendszer egy kötelező előtakarékossági forma, amelyben a privát számlán felgyülemlett tőke és hozadék képezi a nyugdíjfolyósítás alapját. Ebben a formában nincsen kollektív gondoskodás az idősekről, hanem mindenki magának gyűjt. Belátható, hogy ez a rendszer kifejezetten ellenérdekeltté teszi a résztvevőket az utódvállalásban -gondozásban. Hiszen a gyermek kiadásokkal jár, így minél több gyermeket vállalok, illetve nevelek, annál kevesebb marad nekem öreg napjaimra.

Persze ebben a rendszerben is fennáll az a törvényszerűség, hogy az aktív korúak tartják el az időseket, csak még áttételesebben, még nehezebben átláthatóan. Hiszen a pénzt nem lehet közvetlenül felhasználni, tápértéke, fűtőértéke elhanyagolható. Csak megvenni lehet rajta azt, amit az aktív dolgozók megtermelnek. Zárt rendszerben (és itt az emberiséget zárt rendszernek tekintem) az összes nyugdíjas összes nyugdíjának vásárlóereje az aktívak által megtermelt javakkal arányos. Ha utóbbi például az aktívak lélekszámának radikális esése miatt lecsökken, a pénz vásárlóereje is lecsökken, vagyis a nyugdíj-megtakarítások is inflálódnak. Aki megélt már igazi inflációt, vagyis a pénz teljes elértéktelenedését, az tudhatja, hogy ilyenkor a nyugdíj az éhenhaláshoz sem elég.

Persze ez nem következik be rögtön. Az első lépcsőfokban a kevesebb gyerek + több nyugdíjas = ugyanannyi vagy kevesebb eltartott, vagyis akár több vaj is juthat mindenki kenyerére. A második-harmadik generációnál azonban a folyamat már visszafordíthatatlan, a teljes kipusztulás elkerülése érdekében már muszáj utódokat vállalni, és itt már nagyon kevés termelőnek kell nagyon sok fogyasztó részére termelni. Viszont a kettős terhelést (még ösztönzők mellett is) csak kevesen tudják vállalni, így egyre kevesebben vállalnak utódot, míg végül az elöregedett társadalmat kipusztítja egy éhínség, népvándorlás vagy járvány.

Apokaliptikus víziómat hadd zárjam egy lehetséges kiút felvázolásával: A hagyományos nyugdíjrendszeren kellene úgy változtatni, hogy képes legyen a fenntarthatóság megteremtésének ösztönzésére. Tehát az állami nyugdíj mértékének megállapításakor legyen az eddigiek mellett fontos szempont, hogy a nyugdíjasnak hány járulékfizető utódja van. Vagyis a nyugdíj szempontjából legyen fontos az, hogy minél több dolgozni képes és dolgozni akaró gyermeket vállaljunk és neveljünk. Ez nem rekesztené ki az ellátásból a gyermekteleneket sem, nekik lehetőséget nyújtana a kompenzációra az önkéntes nyugdíj-előtakarékossági rendszer, de nem gátolná azokat, akik tudnak és szeretnének (több) gyermeket vállalni.