Komoly viták zajlanak arról, hogy mi is legyen a modern általános iskolák célja Látjuk, hogy mást vár el az iskolától a társadalom, a pedagógus szakma, a szülők és a tanulók. Az általános iskolában nevelő és oktató munka folyik. Én jelen cikkben csak az oktatásról fejtem ki a véleményemet.

Az oktatás területén két fő célt jelölnék meg, minden egyebet ennek a két célnak kellene a szolgálatába állítani:

1. A gyereket tanuljanak meg írni, olvasni és számolni. Ezen belül az olvasásról bővebben:

Ha nem akarunk nagy tömegben funkcionális analfabétákat nevelni, akkor nem elég általában megtanítani a gyerekeket olvasni, hanem az írott szöveg megértésére is szükség van. A szövegértés pedig nem csupán azt jelenti, hogy valaki eligazodik egy szépirodalmi szövegben, hanem pl. azt is, hogy képes kezelni adatbásokat, mint a telefonkönyv vagy a menetrend, felismeri és értelmezi a víz vagy a mészkő vegyi képletét, vagy eligazodik egy műszaki cikk kezelési útmutatóján. Ezt a készséget csak gyakorlás, mégpedig rendszerezett szakszövegeken történő gyakorlás útján lehet elsajátítani.

Tehát nem az a cél, hogy "megtanítsuk" pl. a történelmet vagy a fizikát, hanem hogy megtanítsuk a diákokat történelmi és természettudományos témájú szövegek és szaktudományos munkák értő olvasására, ami minden későbbi szakismeret megszerzésének előfeltétele. Így általános iskolában helytelennek tartom, ha számon kérik a gyerekektől a szaktárgyi tananyag bemagolását és visszaböfögését, hiszen ezeket a középiskolában úgyis az alapoktól újra fogják tanulni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy alkalmazni tudja az olvasottakat.

Természetesen nem csak az olvasásnál, hanem az írás és számolás esetében is elsődleges szempont az alkalmazható készségek és képességek kialakítása, de talán ezen a két másik területen valamivel előrébb tartunk.

2. A mindenkire kiterjesztett közös kultúrkincs elsajátítása. 

Ahhoz, hogy árnyaltan, kifejezően és érzékenyen tudjunk egymással kommunikálni, ahhoz szükséges, hogy ne csak a szavak szintjén használjunk közös nyelvet, hanem az utalások, képzettársítások szintjén is. Hogy bizonyos idézetek, dallamok, képek gazdag jelentéstartalommal bírjanak a közlő és a befogadó számára egyaránt. Ehhez azonban szükséges a közös háttérismeret. Ennek egy részét (ma egyre nagyobb részét) a popkultúra (filmek, sorozatok, könnyűzene, bulvársajtó, stb.) révén kapjuk meg a tömegkommunikációs eszközökből. Ez még talán nem is lenne akkora baj, ha a popkultúra nem lenne annyira változó és múlandó. Aki szállóigéit ebből meríti, futóhomokra épít. Mert ha én azt mondom "Marcipán, szirénát!", a mai gyerekek jó része nem érti a mögötte megbúvó utalást, mivel ők már nem Pityke őrmesteren, hanem Bakugan és Pokemon sorozatokon szocializálódtak. A sokféle generációs és rétegkultúra horizontálisan és vertikálisan is szétszakítja a társadalmi kommunikációs háló szövetét. Ennek köszönhetően a nem azonos szubkultúrák közötti érintkezés rettenetesen alacsony szintű, ahhoz hasonlítható, mint mikor robotok beszélnek egymáshoz, pusztán a szavak legelemibb szótári jelentés szintjén, érzelem és értelem nélkül.

Ezért múlhatatlanul szükségesnek érzem, hogy az iskolai tananyag jelentős része (mintegy 50-80%-ban) mindenkire egyformán kötelező legyen. Kiváltképpen az irodalom, zene, képzőművészet területén. Mi több, a megtanulandó memoriter szövegek, dalok jó részét is egységesíteném. Nem azért, hogy a saját ízlésemet ráerőltessem a felnövekvő ifjúságra (az egységes tananyag kiválasztását rábíznám egy legszélesebb körű szakértő testületre), hanem azért, hogy legyen egy nem jelentéktelen kulturális ismeret és tudásanyag, amivel az országban mindenki rendelkezik. És e tekintetben még csak nem is ragaszkodom a legmagasabb szintű kultúrához. Legyen benne az is, de legyen fogyasztható a gyermekek számára.

Mindig irigylem, hogy a brit szerzők milyen magabiztosan építettek (és építenek) arra, hogy olvasóik értik a klasszikusoktól való idézeteikben rejlő utalásokat. Persze valójában elég szűk körből merítettek: Shakespeare, Coleridge, a Szentírás és angol gyermekversek, de kedvenc brit íróim nyelvezetét az idézetek gyakori használata teszi kifejezővé és árnyalttá. Milyen szép is lenne, ha ez az eszköz nekünk is rendelkezésünkre állna, és használata nem valamiféle elitista gőgöt jelentene, hanem a közbeszéd részévé válna.