HTML

Provokáció

Ismert és ismeretlen témák újszerű megvilágításban.

Friss topikok

  • F.M.J.: Korrekt poszt. Lehet vele azonosulni. A nácik és a komcsik mint már annyiszor a történelemben ism... (2024.02.15. 17:55) Ki kegyelmez az irgalmasoknak?
  • F.M.J.: Jogos. Még a cefrénél sem mindegy, hogy milyen gyümölcshöz milyet teszünk. Kivéve az alkeszeket. N... (2022.07.31. 16:18) Keveredés
  • szekertabor: @lenoardo999: Igazad van, túlságosan tömören fogalmaztam. MZP, aki az első fordulóban a harmadik h... (2022.04.13. 11:35) Hol a fiesta?
  • szekertabor: @alöksz róz: Nem szeretem a személyeskedést. Amúgy meg van 3 gyerekem, de tisztelettel úgy érzem, ... (2022.02.25. 15:37) Mellébeszélés - oltásellenesek vs. oltáspártiak
  • szekertabor: Zöld erdőben jártam, fecskendőt találtam. Vakcina? Vagy drog? Vagy kölni? Meggyógyít, vagy meg fog... (2021.04.14. 17:33) Locsolóversek saját kútfőből

Linkblog

Feszítsd meg, feszítsd meg!

2014.01.21. 16:08 :: szekertabor

Szakály Sándor a Veritas Intézet februári indítása előtt nyilatkozott személyes nézeteiről, történelemszemléletéről az MTI-nek. A beszélgetésben hangzott el, hogy 20 ezer zsidó 1941-es Kamenyec-Podolszkba történt deportálása „inkább idegenrendészeti eljárásnak tekinthető” a magyar hatóságok részéről, mint zsidóellenes fellépésnek. A történész szerint a vérengzéseket a németek követték el.

Az ezt követő hecckampány és médiahisztéria azonnal Szakály fejét követelte, ami cseppet sem meglepő. Ami viszont fájdalmasan jellemzi a hazai állapotokat, hogy a történész szakma nem állt ki azonnal Szakály mellett, az MTA nem utasítja helyre késedelem nélkül a köznyugalmat megzavaró újságírókat és politikusokat, kinyilvánítva, hogy tudományos vitát ugyan lehet kezdeményezni egy történelmi esemény megítéléséről, de a rendelkezésre álló források és jelenlegi tudományos ismereteink szerint Szakálynak minimum joga volt az álláspontja kifejtéséhez, ha nem rögtön és egyértelműen igaza volt. Továbbá hogy tudományos kérdésekben az MTA magának vindikálja a jogot, hogy kimondja az utolsó szót, és hogy nem szabad a Horthy korszak minden történését a holokauszt szemüvegén keresztül szemlélni, mert ez a szemüveg erősen torzít.

Mint azt már többen megpróbálták a témához írt kommentekben kifejteni (amíg a hangos, de klisékből tájékozódó többség le nem hurrogta őket), komoly történelmi publikációk nem tekintik a 41-es Kamenyec-Podolszkba deportálást a magyarországi zsidóság mesemmisítését célzó lépésnek. Mondom, lehet erről vitát folytatni, de egy történészt azért fenyegetni, mert a laikus tömegétől eltérő szakmai véleménye van, a legsötétebb kommunista időket idézi.

Értem én, hogy minden botrány jól jön a kampányban, értem én, hogy külföldön megint elő lehet húzni a leantiszemitázós kártyát. Azt is értem, hogy sok jószándékú ember, akinek a felmenői között áldozatok vannak, minden rosszat, ami abban az időben történt, a zsidóság elleni merényletnek lát. De azért tessék elhinni, hogy akkor is voltak betegségek, nyomor, balesetek, és háború, amik nem rasszista alapon szedték az áldozataikat. Ha valakit elütött az autó, az nem feltétlenül azért volt, mert az illető zsidó. Ha valakivel adminisztratív igazságtalanság történt, szintén nem okvetlenül faji alapon történt. Még akkor sem, ha adott esetben a sofőr vagy a hivatalnok pont antiszemita volt.

Ha a történettudományt tudománytalan, napi politikai törekvések motiválta dogmák bilincsébe verjük, akkor nem bízhatunk benne többé. Ha a történész szakma némán asszisztál ehhez, akkor nem méltó a tudományos munkára. Tessék végre kiállni a tudományos szakmai autonómiáért.

11 komment

Címkék: politika tudomány társadalom Szakály Sándor

Kampány!

2014.01.20. 16:47 :: szekertabor

Mostanában némi beletörődéssel veszem észre, hogy az évek óta dúló kampány utolsó körében vagyunk, noha a versenyzők még nem fordultak rá a célegyenesre. A még be sem iktatott USA nagykövet már aggódik a magyar demokráciáért, évtizedek óta külföldön élő véleményformálóink versenyt rettegnek, hogy kannibál jobboldaliak marcangolják le a húsukat, ha beteszik a lábukat az országba. Közben a "kannibál jobboldaliak" leszalonzsidózzák a kormánypártokat, amiért törvényileg próbálják megakadályozni a gyűlöletszónoklatokat, szóval megy a már megszokott verkli, csak egyre intenzívebben.

merleg.jpgA bloggerek is egyre aktívabbak. Kedvencem az a fajta, aki fog a hírekből egy teljesen vállalható nyilatkozatot, majd leírja, hogy SZERINTE mit akarhatott mondani az illető, és miután minden szavát és mondatát kiforgatta, beleköt a saját értelmezése szerinti nyilatkozatba. Ennél is jobb, amikor abba köt bele, hogy szerinte mit NEM akarhatott mondani a nyilatkozó. Utána a kommentelők esnek egymás torkának egy-egy gyengébben sikerült megfogalmazás kapcsán, nem meg- hanem legyőzni akarva a másikat.

Ami számomra némiképpen új élmény, az a közösségi oldalakon folyó magánkampány. Nem egy ismerősöm, barátom a Facebook segítségével terjeszti lázító (vagy éppen csillapító) politikai nézeteit, általában olyan hírek vagy blogbejegyzések kommentált közzétételével, amelyek forrása enyhén szólva elfogult. Mintha a nagy médiaszabadságban minden oldalról eltűntek volna a kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások, de ezzel együtt a kiegyensúlyozott, tárgyilagos olvasók is.

Meglehet, gyógyító hatása lenne, ha egy olyan írás után, amelyik keserűen kritizálja a honi állapotokat, mindenki közzétenne egy olyat is, ami azt támasztja alá, hogy érdemes itt élni, érdemes küzdeni, van értelme a jobbító szándékú kritikának. Ha ilyeneket keresünk, esetleg még az is kiderülhet, hogy több jó dolog történik, mint rossz. De ha minden rossz, mi értelme még azzal is belerúgni az emberekbe, hogy ezt felhánytorgatjuk?

Kiváltképpen rosszul esik ez olyanoktól, akik élve a szabad költözködés jogával mindezt külföldről teszik. Micsoda önfelmentés! Beköltözöm a jobb élet reményében Biharból Budapestre vagy Budapestről Londonba, és beledörgölöm az otthon maradottak orrát, hogy nekik milyen rossz, hogy milyen elviselhetetlen körülmények között élnek, mintha azzal segítenék a helyzeten, hogy eljöttem. Egyébként is furcsa dolog ez. Amikor nem volt szabad külföldre költözni (akkoriban ezt disszidálásnak hívták), amikor nem lehetett külföldön szabadon munkát vállalni, sokkal kevésbé aggódtak a magyar demokrácia miatt kül- és belföldön, mint most, amikor az egypártrendszert követő 20 év küszködés után végre lehet.

Persze értem én, hogy belefáradtunk és türelmetlenek vagyunk. Magam is. De ne mérjünk kettős mércével. Csak a tények kiegyensúlyozott értékelése mutathatja meg, hogy mi az ami előrevisz, mi az ami megtorpanás, és mi az ami visszalépés.

Végezetül pedig a sajtó olvasása közben soha ne engedjük, hogy egy jól elhelyezett idézőjel befolyásolja az értékítéletünket. Ironizálni mindig könnyebb, mint megérteni.

Szólj hozzá!

Címkék: politika közélet magyarország megmondás sajtószabadság így látom én

A hatalomgyakorlás kifehérítése

2013.12.09. 10:32 :: szekertabor

Előre kell bocsátanom, hogy alábbi cikkemet nem azért írom, hogy a választások közeledtével revolverezzem a kormányt, és ezzel befolyásoljam a kampány eredményességét. Ha lehet ilyet mondani: éppen ellenkezőleg. E kicsit benyalós bevezetés után lássuk a cikk témáját, ami pedig a kormányzati kommunikáció egyirányúsága a pénztárgép cserén szemléltetve.

A cérna nálam akkor szakadt el, amikor Orbán Viktor múlt pénteken azt nyilatkozta a 168 órában, hogy nem nyugtalankodik a pénztárgép-átállás miatt, mert a magyarok szeretik az utolsó pillanatra halasztani az elintézni valóikat. Ebből, illetve a megelőző kormányoldali nyilatkozatokból az derült ki, hogy a döntéshozatalban ma nincsen negatív visszacsatolás, egy hibás kiinduló feltételezés alapján hozott szakmailag hibás intézkedés a teljes politikai eliten úgy fut végig, hogy nincsen lehetőség a nem politikai jellegű korrigálásra.

Egy évvel ezelőtt az NGM rohamtempóban, és nagyrészt a szakmai észrevételek figyelmen kívül hagyásával hozott egy jogszabályt, ami alapján 2013 közepéig minden pénztárt online össze kellett volna kötni a NAV-val, méghozzá nem a már rendelkezésre álló online kapcsolatok segítségével, hanem a gépekbe integrált külön mobilinternettel. Ez lényegében azt jelenti, hogy az összes NAV-engedélyes gép elveszíti az engedélyét, újakat kell fejleszteni és engedélyeztetni. A laikusok kedvéért elmondom, hogy a pénztárgépből ők csak egy szalagos számológépet és egy kijelzőt látnak, de a lelke egy bonyolult áramkör, ami gondoskodik arról, hogy a pénztárgépbe beütött, kinyomtatott tételeket utólag ne lehessen titokban manipulálni, illetve mostantól a NAV (leánykori nevén APEH) minden lenyomott billentyűről haladéktalanul értesüljön. Ennek az áramkörnek, melyet Adóügyi Ellenőrző Egységnek (AEE) hívnak, a kifejlesztése, illetve a nyugtanyomtató és kijelző készülékekhez történő adaptálása hosszadalmas munka. Az elkészült végterméket pedig engedélyeztetni kell egy bizottsággal, ami hónapokig tartó, idegölő, és drága mulatság.

A pénztárgépeket két fő csoportba sorolhatjuk. Vannak a bárhol használható kispénztárak, ahol a billentyűzet, a blokknyomtató és a kijelző egy - viszonylag kicsi - készülékbe van integrálva, és vannak a konkrét területre kifejlesztett, nagy, számítógép alapú többpénztáras rendszerek, ahol az AEE-vel ellátott blokknyomtató egy külön gép, ami össze van kötve egy számítógéppel, amin a tulajdonképpeni pénztár program fut. Ezeknél általában van egy áramkör fejlesztő cég, aki az AEE-t fejleszti, programozza, és esetleg adaptálja a blokknyomtatóhoz, és egy szoftvercég, amelyik pénztári alkalmazást ír hozzá gyógyszertáraknak, trafikoknak, benzinkutaknak, szupermarketeknek, jegypénztáraknak, éttermeknek, stb. Utóbbi el sem tud kezdeni dolgozni, amíg legalább egy olyan AEE-vel szerelt nyugtanyomtató el nem készül, ami adaptálható az általuk fejlesztett, az esetek többségében rendkívül specializált pénztárprogramokhoz. Már csak azért sem, mert a hardverfejlesztési költségeket rendkívül kockázatos felvállalni egy olyan pénztár esetén, amiből mindössze pár tucatnyira van szükség egy szűk felhasználási területen, mondjuk bringó hintó, és kerékpár bérbeadáshoz.

Tegyük fel tehát, hogy egy cég kifejlesztett egy BRINGCASH fantázianevű pénztárgépet. Ez nem csupán a bérleti díjakat kezeli, hanem az eszközkészletet, az esetenkénti alkatrész pótlást, kártérítést, bicikliskesztyű eladást, és emlékfotó szolgáltatást is adminisztrálja, valamint sokszintű statisztikai kimutatásokat képes készíteni pl. a biciklikölcsönzés időbeli és területi eloszlásáról. Ez olyan sikeres lett, hogy a biciklikölcsönzők háromnegyede ezt használja már öt éve. A cég most arra kényszerül, hogy az új szabályoknak megfelelő pénztárgépet adjon az ügyfeleinek. Igen ám, de hiába érdeklődik az eddigi beszállítóinál, senkinek sincsen adaptálható eszköze. Augusztus végén végre talál valakit, aki elkészült az AEE-vel, de még nincsen rá engedélye. A BRINGCASH fejlesztője választhat. Vagy vállalja a kockázatot, és bead egy terméket, amit talán az AEE alkalmatlansága miatt dob vissza a bizottság, vagy megvárja, hogy egy tőkeerős pályatársnak sikerül egy másik pénztárat engedélyeztetni, és akkor biztos lehet benne, hogy az AEE-vel kapcsolatban nem lesznek kifogások.

Az első számítógépes rendszerre októberben adtak ki engedélyt. Az ehhez használt AEE-hez egy csomó cég ezt követően kezdett programot fejleszteni, illetve ha elkészültek, ezt követően adták be engedélyeztetni. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a NAV rendszere, nyilvántartási adatbázisai korántsem tökéletesek, lényegében a mai napig tesztüzemmódban futnak, ezért sokszor napokig nem lehet új pénztárgépet üzembe helyezni, pl. a BRINGCASH fejlesztői tesztgépét sem. Ezek után kerül sor arra, hogy a programozók összeüssenek egy olyan szoftvert, ami egyaránt kielégíti a felhasználói elvárásokat, az új pénztárgép-rendelet előírásait, és remélhetőleg a túlterhelt engedélyező bizottság rigolyáinak is megfelel.

Közben a reménybeli felhasználók várnak és reménykednek. Egészen addig, amíg eljő a december közepe, és bizonyossággá válik az, amitől eddig csak féltek, hogy nincsen mit üzembe helyezni, engedélyes változat legkorábban csak jövő év első felében lesz, addig meg rég megbüntette őket a NAV. Tehát gyorsan rendelhetnek a NAV-tól kispénztárakat 100-250 ezerért, igaz, hogy azt sem kapják meg idejében, de legalább le lesznek papírozva. Néhány hónap múlva a kényszerből megrendelt kispénztárak mehetnek a kukába, vagy értelmetlen volt belekezdeni a BRINGCASH fejlesztésébe.

És ez alatt a másfél év alatt, amíg a remek kiinduló ötletből megszületett egy szörnyszülött rendelet, majd sorra kiderült, hogy minden benne szereplő határidő tarthatatlan, a műszaki előírások egy része teljesíthetetlen, egyetlen alulról jövő figyelmeztetés sem lépte át idejében a kormányzati ingerküszöböt. Hiába kongatták meg a vészharangot a gyártók, fejlesztők, kereskedők, műszerészek, vagy akár a NAV dolgozói, nem sikerült meggyőzni a nagyeszejobbantudja politikai döntéshozókat. Ne feledjük, a pénztárgépes szakma ebben az esetben nem az időt húzza, ők abból élnek, hogy pénztárgépeket fejlesztenek, gyártanak, értékesítenek és karban tartanak. Nekik ez üzlet. Egyszerűen csak senki sem szeret időt és pénzt áldozni olyasmire, ami értelmetlen. Közben pedig az egész pénztárgépes szakma egyesített ereje is csak arra volt elegendő, hogy ezen cikk megírásáig a szükséges pénztárak 2 százalékát üzembe helyezzék.

Mindeközben az ellenzéki sajtó először következetesen kormányzati korrupcióról cikkezett, majd amikor kiderült, hogy a rendelet végrehajtásához sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nem adottak (magyarul nem állnak valakinek a raktárában eladásra kész halmokban a pénztárgép rendeletre szabott eszközök), előkerült az igazsághoz sokkal közelebb álló kormányzati inkompetencia témája. Ezzel szemben a kormányhű sajtó olyan szinten vakká vált a probléma kapcsán, hogy augusztus végéig, amíg nem volt egyetlen engedélyes gép sem, a gyártókat okolták, utána pedig győzelmi jelentést harsogtak minden egyes engedély kiadásakor, és a felhasználókat ostorozták. 

Én elismerem, hogy a jelenlegi kormányzat a szakadék széléről rántotta vissza az országot, meg hogy elmúltnyolcév, meg hogy bezzeg. De időnként jó lenne érezni, hogy a nemzeti konzultációba az is belefér, hogy az érintett  szakma figyelmeztetéseit komolyan veszik, és időnként elismerik, hogy hibáztak. Még a kommunisták is beismerték néha, hogy eufémikusan szólva "vannak még hibák, elvtársak". És ha érzékelném, hogy a kormányzat legalább megpróbálja megérteni a szempontjaimat, akkor én sem egy kitalált pénztárral szemléltetném a problémáinkat. 

Szólj hozzá!

Címkék: politika gazdaság kultúra megmondás pénztárgép

Fenntartható stagnálás

2013.06.06. 14:27 :: szekertabor

Azt a kretént, aki kitalálta a "fenntartható fejlődés" vagy "fenntartható növekedés" kifejezéseket, szurokba és tollba forgatva állítanám szégyenpadra mindazokkal a közgazdászokkal, környezetvédőkkel, politikusokkal és zsurnalisztákkal együtt, akik  a szájukra merik venni ezt az eget rengető blődséget.

A "fenntartható fejlődés" önellentmondás, mely azt a hazug ábrándot vetíti elénk, hogy nem kell lemondanunk a technikai civilizáció és az öncélú fogyasztás további növeléséről, mert van olyan módszer, amivel ennek a negatív, vagy egyenesen tragikus következményei elkerülhetőek. Nos van egy rossz hírem: ez nem igaz.

Zárt rendszerben (jelenlegi tudományos ismereteink alapján) semmilyen paraméter nem növelhető korlátlanul (vagyis fenntarthatóan). Ennek semmi köze a növekedés mértékéhez vagy sebességéhez. Mutassanak nekem egy zárt rendszert, amelynek bármilyen tulajdonsága a végtelenségig növelhető, és mutattak egy örökmozgót. Aki azt állítja, hogy a gazdasági teljesítmény, vagy annak bármely tényezője (bármilyen lassan is) korlátlanul növelhető, az vagy végtelenül ostoba, vagy otrombán hazudik. Nincsen fa, amely abba ne hagyná a növekedést, ha elérte megtartható magasságát, nincsen élő szervezet, amely el ne pusztulna, nincsen baktériumtenyészet, amely a végtelenségig szaporodhatna.

Mármost a Föld, és annak népessége zárt rendszernek tekinthető. Ezen belül növekedés ugyan lehetséges, de csak lokálisan, és korlátozott mértékben, vagy globálisan, de rendkívül korlátozott időben. A lokális gazdasági növekedés azt jelenti, hogy az egyik csoport (terület, kultúra) kizsákmányolja a másikat, a globális gazdasági növekedés azt jelenti, hogy az emberiség kizsákmányolja a természeti erőforrásokat (lényegében a jövő generációk elől éli fel azokat). Mindkét esetben belátható, hogy nem fenntartható folyamatról van szó: az első esetben a kizsákmányolt csoportok fogynak el vagy lázadnak fel, a másik esetben a hasznosítható források (édesvíz, olaj, szén, urán, arany, stb.) merülnek ki.

Persze lehet azzal érvelni, hogy a Föld nem zárt rendszer, és folyamatos energia-utánpótlásban részesül - a Napból. Ez így igaz is, sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy még jóval a Nap kihűlése előtt alkalmatlanná fog válni minden életre, így az emberiség létezésének időtartamára konstansnak tekinthető a folyamatos külső energiabeáramlás. Csakhogy ez a hihetetlen mennyiségű energia 100%-ban kénytelen elhagyni a Földet különböző módokon. Talán egy észrevétlen mennyisége hasznosul, de ez nem növeli a Földnek sem a méretét, sem az energiaszintjét - tegyük hozzá:szerencsére.

Az élet ugyanis dinamikus állandóságra (homeosztázisra) épül. Az élő szervezetek bizonyos szűk határok között képesek alkalmazkodni a külső körülményekhez, és fenntartani a belső állandóságot. Ez azonban ahhoz hasonlít, mint mikor egy mérleghinta közepén egyensúlyozunk, és ha az egyik kar megmozdul felfelé, a másik elindul lefelé. Ilyenkor azonnal vissza kell fordítani, mert minél nagyobb a kilengés, annál korrigálhatatlanabb az egyensúly elvesztése.

Ha a Föld (az élővilág alkalmazkodó képességét meghaladó mértékben) fel tudná venni a Nap sugárzási energiáját, akkor alkalmatlan lenne az életre. Vagy egyre gyorsabban pörögne, vagy a hőmérséklete nőne elviselhetetlenül nagyra, vagy a méretei változnának drasztikusan, vagy valamilyen más módon alakítaná át az energiát, mindenképpen katasztrofális hatással az élő szervezetekre. A Föld visszaveri, és szétsugározza a Napból jövő energiát, így biztosítja számunkra az életadó állandóságot. Vannak tárolási képességei, de ezek igencsak végesek, mint bármely akkumulátoré vagy kondenzátoré.

A fentiek miatt tehát a Föld igenis zárt rendszernek tekinthető, mi több, hálásak lehetünk érte, hogy az. Ha az emberiség tudatosan egyre többet akar felhasználni a Napenergiából, többet mint amennyi természetes úton távozik, akkor arról is gondoskodnia kell, hogy ez a többletenergia mesterséges úton elhagyja a Földet. Máskülönben ez a növekedés végzetes lehet.

Az élővilágban az a populáció stabil, ahol hosszú távon ugyanannyian születnek, mint ahányan elpusztulnak. Ha huzamosabb ideig több a születés, mint a pusztulás, akkor előbb-utóbb felélik a környezeti erőforrásokat, és nem lesz elég táplálékuk, ha kevesebb, akkor pedig egyre gyorsuló iramban elfogynak, végül kipusztulnak.

Tehát nincsen fenntartható növekedés, legfeljebb fenntartható dinamikus stagnálás. Egyensúlyozás, ahol minden kis fejlődés az egyik oldalon romlást idéz elő egy másik oldalon, mint a tapéta alá szorult légbuborék, amit ha lesimítunk egy helyen, rögtön felpúposodik valahol másutt. A gazdaságpolitika (és minden politika) akkor sikeres, ha ezt a finom egyensúlyozást jól végzi, mindig ott beavatkozva, ahol az egyensúly felborulni látszik, ideiglenesen feláldozva ehhez a jó mutatókkal rendelkező más területek eredményeit. Nincsen olyan, hogy minden mutató kiemelkedően jó. Viszont létezik egy szubjektív mutató: a társadalmi elégedettség. Az egyensúly társadalmi elégedettséget szül. Ha azt érzem, hogy a jelen állapot stabil, nemzedékeken átívelően fenntartható, az biztonságérzetet ad. 

De vajon a jelenlegi állapot fenntartható-e? Meggyőződésem szerint nem. Az egyensúlyi helyzetből a globális gazdaság már régen kibillent, tehát a fenntarthatóság irányába vissza kell billennie. Vissza is fog - de az mindannyiunk számára fájdalmas lesz. A történelemből tudhatjuk, hogy még a legkisebb változás is, legyen az éghajlati, demográfia, vagy bármi egyéb, ami a megszokott életszínvonalat befolyásolja, milyen véres háborúkat képes indukálni viszonylag rövid idő alatt. Annak az életmódnak, ami 100 év alatt a globális vagyoni különbségeket soha nem látott módon megnövelte, míg a természetes erőforrásokat felélte, csak tragikus végkimenetele lehetséges. Abban kételkedem, hogy az emberiség fogja óvatosan helyrebillenteni az egyensúlyt, sokkal valószínűbb, hogy természeti, éghajlati, gazdasági és szociális katasztrófák sorozata következik majd be.

Volt már ilyen nem is egyszer. Ebből a szempontból nem feltétlenül várható apokalipszis, bár az áldozatok számára a személyes világvége minden korban bekövetkezett. De az emberiség túlélése szempontjából különösen fenyegető az a tény, hogy a jelenlegi instabil helyzetet nem külső tényezők, jégkorszak, meteorbecsapódás, stb., hanem tudatos emberi gazdasági tevékenység idézte elő, megteremtve egyúttal az emberiség teljes kipusztítására alkalmas technikai feltételeket. 

Egyetlen ponton nem látom bizonyítottnak a fentebb vázolt elméletet, ez pedig az anyagi világhoz nem kötött szellemi növekedés lehetősége. Bizonyára itt is vannak végső korlátok, de a múlt szellemi öröksége azt mutatja, hogy az emberiség még nem ért a lehetőségei határára. Csak éppen a fenntartható fejlődés hirdetői sajnos nem ilyen irányú fejlődésre gondolnak.

2 komment

Címkék: politika gazdaság társadalom megmondás környezet

Az áldozat értelme

2013.05.24. 13:13 :: szekertabor

A félreértések elkerülésére, ezt a posztot nem gyalázkodásnak szánom. Erőss Zsolt olyan ideálom, akinek a személyisége sok tekintetben példamutató, végzete éppen ezért olyan megrendítő, számomra egyben személyes veszteség.

Minden tiszteletem és elismerésem azoké a sportolóké, akik teljes odaszánással emberfeletti teljesítményre képesek, és ezáltal dicsőséget szereznek önmaguknak és hazájuknak.

Mindazonáltal muszáj kimondanom, hogy a magashegyi csúcsmászásnak annyira rosszak a baleseti és halálozási arányai, hogy csak az ókori gladiátorjátékokhoz hasonlíthatom (leszámítva persze, hogy ezt - tudtommal - mindenki saját szabad akaratából választja). És emiatt a magam részéről a magashegyi csúcsmászást öncélú és önpusztító sportnak tekintem, amelyet nem igazol semmi onnantól kezdve, hogy az adott csúcsot valaki már elérte. Hiszen a hegymászók a csúcson tudományos kutatást nem folytatnak, ehhez nincsen is szükség arra, hogy gyalog menjenek föl, oxigén nélkül.

Persze az embernek lehetnek olyan individuális eszményei, amelynek akár az életét, testi épségét is hajlandó alávetni. Az extrém sportágak művelői ezt  jól tudják. Személyiségfejlesztő, ha kipróbáljuk magunkat, kitartunk egy mégoly megerőltető és veszélyes tevékenység mellett, célul tűzve ki, hogy a legjobbá váljunk benne. A legnagyobb áldozatra is készek lehetünk hogy ezt a célt elérjük. Ez adja számunkra azt a nyugalmat, önbizalmat, lelkierőt, amivel például az egyik lábunkról is hiszti nélkül tudunk lemondani, ha ez közelebb visz az eszményeink eléréséhez. 

Nem is lenne vele semmi bajom, ha nem lenne hihetetlenül költséges. Egy magashegyi csúcshódítási próbálkozáshoz az útiköltség, az engedélyek beszerzése, a felszerelés, a serpák felbérelése olyan kiadásokkal jár, amit csak nagyon menő üzletemberek tudnak kitermelni. A többiek kénytelenek szponzorokat szerezni, vagyis eladni a csúcsmászást. Erőss Zsoltnak előadások,könyvek, filmek révén sikerült olyan ismertséget szereznie, ami jól értékesíthető a piacon. Viszont így életveszélyes hobbija közüggyé válik. Egy ország ismeri már az arcát, izgulja végig próbálkozásait, pedig az ország számára az ő halála veszteség, győzelme pedig nem nyereség. Viszont közismert példája nyomán egyre több ifjú tehetség választja azt az utat, ami túl könnyen végződhet tragédiával. Kiss Péter neve legfeljebb hegymászó szakmai körökben cseng ismerősen, halála így nem egy felépített sportkarrier méltó lezárása, hanem egy fiatal élet eltékozlása.

Másként fogalmazva: biztosan megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy legkitartóbb, legszívósabb, példamutató embereink értelmetlenül pusztuljanak el egy önként vállalt életveszélyes próbában, árván hagyva gyermekeiket, tanítványaikat?

6 komment

Címkék: megmondás így látom én Erőss Zsolt Extrém sportok

Vélemény és felelősség

2013.01.18. 10:04 :: szekertabor

Egy német kisbefektető arra hivatkozva követel 30 ezer eurót a hitelminősítőtől, hogy annak pozitív értékelésére hagyatkozva vásárolt 2008-ban a Lehman Brothers amerikai befektetési bank kötvényeiből, a bank azonban alig néhány hónappal később csődbe ment, a megvásárolt kötvények pedig elértéktelenedtek

A kártérítési igények „teljességgel megalapozatlanok” – nyilatkozott csütörtökön a Standard & Poor’s németországi képviseletének egy szóvivője, miután a BGH döntése nyomán lehet perelni német bíróságon a nagy nemzetközi hitelminősítőket. Hozzátette: a társaság korábban is mindig hangsúlyozta, hogy a hitelminősítői besorolás a cég véleményét tükrözi, és a piaci szereplők felelőssége, hogy figyelembe veszik-e ezeket a véleményeket.

 

Nos, véleményszabadság van, és mindenki elmondhatja a legszélesebb nyilvánosság előtt, hogy mit gondol egyes pénzügyi szereplőkről, ezzel nincsen semmi baj. De a jogérzékem azt súgja, hogy aki a véleménynyilvánítása révén tesz szert bevételre vagy jövedelemre, az igenis erkölcsi és anyagi felelősséget visel a véleményéért. Ha a nagy hitelminősítők nem pénzért minősítenének, akkor nem lennének nagyok. Igen sok embernek igen jó megélhetést biztosít az, hogy pénzügyi elemző tevékenységet folytat, ezért nem hivatkozhat arra, hogy ezek az elemzések csak a cég véleményét tükrözik, és semmilyen anyagi felelősséget nem vállalnak azokkal szemben, akik ezeket az elemzéseket komolyan veszik.

Ám szerintem ez nem csak a hitelminősítő és egyéb pénzügyi elemző tanácsadó cégek esetében igaz, hanem mindenki esetében, aki véleménye kinyilvánításával keres pénzt, és befolyásol másokat. Például a sajtó és média esetében is. Bizony perelhetőnek kell lennie minden olyan orgánumnak vagy sajtómunkásnak, akinek az írása kárt okozott azoknak, akiket befolyásolt (amennyiben ezen írás révén bevételre tett szert a szerző vagy az orgánum). Éspedig a felelősség mértéke természetesen arányos az adott cég vagy személy bevételével, és az okozott kár mértékével.

Elvégre különbséget kell tennünk a privát tévedés, és azzal okozott károk, valamint a hivatásszerű tevékenységgel okozott károk között. Ha egy nagy nemzetközi hitelminősítőnél, vagy egy országos nagy napilapnál valaki egy átmulatott éjszaka utáni másnaposságában elír egy nullát, abba - minden túlzás nélkül - egész földrészek gazdaságai, és kisbefektetők milliói roppanhatnak bele. Ezért úgy gondolom, hogy a felelőtlen (és sok esetben politikailag motivált) minősítgetésnek véget kellene vetni, mielőtt újra gazdasági válságot okoznak. Aki azonban vállalja a felelősséget a véleményéért, az jobban oda fog figyelni arra, hogy milyen elemzéseket ad ki a kezéből, és így összességében jobban megbízhatunk a következtetéseiben.

Szólj hozzá!

Címkék: politika gazdaság bíróság médiatörvény

Bicskázás

2013.01.16. 13:58 :: szekertabor

Az elmúlt hónapokban többször kapott nyilvánosságot késeléses emberölés, vagy testi sértés. Az elkövetők minden ismert esetben ugyanahhoz a népcsoporthoz tartoztak. Most, hogy a politikai korrektség ismét nyálba fullasztotta a témát, a következő kérdések vetődtek fel bennem:

1. Mi az oka annak, hogy az antiszociális viselkedést összemossák a mélyszegénységgel?

Kétségtelen, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetői többségükben mélyszegénységben élnek, de mégsem választja minden szegény a bűnöző életformát. Van aki lop az ABC-ben, és van, aki csendben éhezik, van aki fát lop az erdőből, és van aki inkább megfagy a lakásában. Van, aki harsány és garázda, és van aki csendesen meghúzódik. 

Én nem vagyok szociológus, és nem ismerem a pontos statisztikákat, de az biztos, hogy pusztán a szegénységtől még senki sem válik antiszociálissá vagy primitívvé, és a jómódtól sem lesz kulturáltabb. Viszont bizonyos rétegkultúrák igenis a bűnözés felé nyomják az embert, amennyiben ez az adott közösségen belül elfogadott, és széles körben gyakorolt viselkedésmód.

És itt látom a veszélyt, hogy a közösségellenes rétegkultúrát nem megbélyegezni, hanem az egzisztenciális helyzettel magyarázni igyekvők figyelmen kívül hagyják, hogy a szegénység nem csak mások megkárosításával, tönkretételével, terrorizálásával élhető meg, hanem a közösségi normák betartásával is. És azáltal, hogy felmentjük a közösségellenes csoportot, éppen a másik út lehetőségétől fosztjuk meg tagjaikat.

Ha a budapestiek általában szemetelnek az utcán, akkor az a helyes, ha a magyar társadalom szembenéz ezzel a fogyatékosságával, és tenni próbál ellene, megszólva mindenkit aki a helytelen gyakorlatot követi. Nem azzal teszünk jót, ha ezt a hibát eltussoljuk, hanem ha megpróbáljuk kijavítani. Ugyanígy ha egy kisebb csoportnál jellemző az erőszak, akkor azt a csoportot figyelmeztetni kell, tagjaival szemben pedig érvényt kell szerezni a közösségi normáknak.

2. Miért a késelés felett érzett különös indulat?

A késelés bizonyos rétegeknél megszokott és általánosan gyakorolt tevékenység. Gondoljunk csak a Rejtő Jenő által megírt kikötői csavargókra, akik a csapszékekbe az "ötórai bicskázás" kedvéért tértek be ("Uram! A késemért jöttem."). De faluhelyen még néhány évtizeddel ezelőtt is meggondolatlanság volt kés nélkül betérni. Tehát a bicskázást tekinthetnénk akár folklorisztikus hagyománynak is.

A közvéleményt felborzoló esetek azonban annyiban térnek el ettől, hogy itt a késelők csoportosan támadtak fegyvertelen áldozatokra. Amit minden jóérzésű ember által aljas és gyáva gonosztettnek, állatias viselkedésnek minősít. Fegyvertelen embert összeszurkálni, kaszabolni semmivel sem igényel több ügyességet, mint fejbe lőni egy revolverrel, kivált ha az elkövetők többen vannak.

3. Hogyan reagáltak volna a késelők, ha a megtámadottak egyikénél pisztoly van, és önvédelemből lábon lövi az egyik támadót?

A legjóhiszeműbb forgatókönyv szerint óbégatva, jajgatva eltakarodnak. De az utóbbi évek tapasztalatai alapján Strasbourgig szaladtak volna a panaszaikkal, hogy őket származásuk okán fegyverrel üldözik Magyarországon. És kül- és belföldi jóakaróink: Daniel Cohn-Bendit, Konrád György, George Pataki, Fischer Ádám, Schiff András  már tele is nyilatkozzák a nemzetközi sajtót, hogy micsoda fajgyűlölő bagázs vagyunk mi itt.

Ami persze így is megtörténik.

Szólj hozzá!

Címkék: politika megmondás közbiztonság cigánykérdés

Narratív álomfolyamat

2013.01.03. 11:44 :: szekertabor

A múltkor ritka és sajátos élményben volt részem, megfigyelhettem magamat elalvás közben. Valamire várnom kellett, ezért nem alhattam el, de mégis ellazultam annyira, hogy fél szemmel hosszabb álmokat végigálmodtam, mialatt a másik szememmel magamat figyeltem.

Azt vettem észre az álom és a tudatos megfigyelés határán billegve, hogy a felvillanó álomképek mellé egy folyamatos elbeszélés kapcsolódik, mintha egy narrátor kommentálná az álmomban történteket. Az érdekes az volt, hogy - mint minden álomban - a történet folyamatosan változott, ami a helyszínt, a szereplőket vagy az eseményeket illeti, viszont az összekötő szöveg folyamatos maradt. Valójában a szöveg alakította az álmot. Ha például hangzásbeli hasonlóság állt fenn két szó között, minden további nélkül kicserélődött az egyik a másikra, és így változott az álomképek tartalma. Mint valami verbális szabad-asszociációs játékban, tudtam alakítani a tulajdon álmomat. Nagyon jópofa és izgalmas volt.

Kicsit a részegek monológjához hasonlított, ahol az oksági törvények fellazulásával a képzettársítások veszik át az uralmat a nyelv felett, és a mondat kezdetekor még más a cél, mint mire a végére érnek. Nem tudom, vannak-e másoknak is ilyen jellegű élményei, de engem lenyűgözött.

De a legérdekesebb mégis az volt, hogy a nyelv és annak felépítése mennyire befolyásolja (befolyásolhatja) az álmainkat. Hogy egy magyarnak egészen másképpen csúsznak egymásba az álomképei, mint egy angolnak vagy kínainak. Hogy a nyelvi fogalomkészlet és szókészlet ugyanúgy korlátozza és egyben bővíti az álombéli történetek lehetőségeit, mint az irodalomban. Kivált, ha a szerző az oksági kötelékeket tudatmódosító szeszekkel oldja.

Szólj hozzá!

Címkék: álom nyelv pszichológia

A Mary Poppins félreértés

2012.09.26. 16:27 :: szekertabor

Nagy rajongója lévén, a múltkoriban újra kézbevettem a Mary Poppins könyveket, hogy esti meseként olvassam fel a gyermekeimnek. Az elmúlt húsz évben csak a filmváltozatot láttam, így igazi felüdülés volt ismét az eredeti könyveket olvasni.

Egyben megdöbbentő is. Már egészen megszoktam azt a szirupos mázzal leöntött mosolygós figurát, amivé Disney torzította Maryt (félreértések elkerülése végett leszögezem: az egyik legjobb filmje Disneynek, és a betétdalok feledhetetlenek). Újraolvasva a könyveket csak most értettem meg, hogy a történetekben nem is ő a csodálatos.

Travers egyébként zseniálisan trükközik vele. A hozzá kapcsolódó történetek varázslatosak és mesések, mintha varázsló, tündér, vagy boszorkány lenne. Másfelől a mindennapokban csak egy durcás és házsártos dada, aki a kimenőnapjain egy prolival korzózik, hiú és nyers a gyerekekkel, akiket csak nyűgnek tekint. Folyton szipog. Viszont a gyerekeket vonzza, mint muslincákat a petróleumlámpa. A gyerekek képzelete fantasztikus tulajdonságokkal és rejtélyekkel ruházza fel Maryt, aki tulajdonképpen banálisan unalmas, és sokszor nem is érti, hogy a gyerekek miféle elképesztő kalandokat élnek át az őáltala inspirált ábrándjaikban.

Szóval, ahogy én látom, minden varázslat Jane és Michael (egy esetben az ikrek) fejében történik, akik unalmas és ingerszegény világukból a képzeletükbe menekülnek. Minél szorosabbra záródik körülöttük az angol felső-középosztály sablonos világa, annál tarkábbak és csapongóbbak ábrándjaik. Ők a csodálatosak, ők a mesék igazi hősei és alakítói.

Hogy a könyveket félreértették, nem csoda. A gyerekek nézőpontjából megfestett alak a rá kivetített tulajdonságokkal lett megírva, csak a realitás pillanataiban foszlik le róla a máz, amikor rászól a testvérekre, vagy a többi cseléddel beszél. Travers (feltehetően anyagi okokból) soha nem tiltakozott teremtménye meghamisítása ellen, hiszen a jogdíjak sokat jelentettek számára. Talán a végére maga is másképpen tekintett Mary Poppinsra, mint amikor először vetette papírra.

Szólj hozzá!

Címkék: így látom én pedagógia gyermekirodalom

Bányató és játékpisztoly

2012.09.14. 16:06 :: szekertabor

Valamikor a legrohadtabb kánikula idején azzal szórakoztatott a Kossuth Rádió, hogy órákon át ecsetelte a tiltott helyeken való fürdőzés veszélyeit, és a szankciókat. A riporter ügyesen belefojtotta a szót minden olyan megszólalóba, aki utalni merészelt rá, hogy a vadvízi fürdőzés a kétségtelen veszélyek mellett nem kevés előnyt is rejt ám magában (olcsó, természetközeli, nem kell a többi fürdőző közelségét elviselni, stb.). A műsor mondanivalója abban volt összefoglalható, hogy súlyos felelőtlenséget követ el az, aki nem kijelölt fürdőhelyen bele mer menni a vízbe.

A minap a TEK-et küldték rá egy egyetemistára, aki a BME előadójában Luke Skywalkernek öltözve egy kellékként használt játékpisztolyt kitett maga elé a padra. A rendőrségi szóvivő szerint a tárgy közbiztonságra különösen veszélyes eszköznek minősül, mivel "méretei és alakja alapján" lőfegyverre hasonlít. A TV2 riportjában 01.31-nél látszik, hogy a tárgyon a fröccsöntött műanyagra jellemzően, összetéveszthetetlen módon csillan meg a fény, ám méretei és alakja alapján nyilván akkor is  közbiztonságra különösen veszélyes eszköznek minősítenék, ha rózsaszínű lenne.

Elképzelem, ahogy 6 és 12 éves fiaimat a TEK leteperi, esetleg le is lövi, mivel a kezükben szorongatott (kereskedelmi forgalomban korlátozás nélkül kapható, semmilyen figyelmeztetéssel el nem látott) játékpisztolyaikkal játszanak az udvarunkban, és valaki meglátja őket az utcáról. 

A két esetet az köti össze, hogy mindkettőnél az erőlködés érződik, hogy annyira korlátozzanak bennünket a szabadságunkban, hogy véletlenül se tudjunk balesetet szenvedni vagy okozni. Veszélyes a bányató? Tiltsuk be! Ijesztő az árpádsáv, a vörös csillag, a horogkereszt, a játékpisztoly? Tiltsuk be! Veszélyes tüzet gyújtani? Tiltsuk be! Minden doboz gyufa vásárlásakor legyen kötelező bemutatni a tűzvédelmi oktatáson kapott oklevelet. Játékfegyver csak maci alakú lehessen. 1 méternél magasabbra csak alpinista képzéssel lehessen felmászni. Vegyük le az állampolgárok válláról a felelősséget a tetteikért azzal, hogy mindent megtiltunk, ami kicsit is veszélyes lehet.

Félreértések elkerülése végett én is szorgalmazom, hogy mindenki részesüljön megfelelő baleset-megelőzési oktatásban az élet minden fontos területén. De ezt ne azzal próbáljuk helyettesíteni, hogy mindenki üljön szépen otthon hátratett kezekkel egész életében, vagy fizessen azért, hogy úszáskor, játék közben mások vigyázzanak rá, mert csak így tudjuk megvédeni az élet kockázataitól. Az élet túl szép ahhoz, hogy lemondjuk róla, csak mert megsérülhetünk közben.

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország megmondás így látom én

900 m drogalagutat buktattak le Mexikó és Kalifornia között

2011.12.01. 15:01 :: szekertabor

 http://mno.hu/ahirtvhirei/meg-legkondicionalot-is-epitettek-a-drogalagutba-1035129

Olvasom, hogy mekkora drogalagutakat fedeztek fel az USA déli határán beépített kisvasúttal és légkondival. Joggal feltételezhető, hogy a drogcsempészek ennél lényegesen többet építettek, amit még nem találtak meg.

Tegyük fel, hogy néhány drogbárónak azt mondjuk: Indulj el Kelenföldről, és ásd át magad Csepelre, ahol egy tonna heroin vár rád, de szabadon csak akkor viheted el, ha az alagútban egy metrószerelvény is elfér. A kábítószer-kereskedelemmel okozott kár forintosítva megközelítené-e a soha véget nem érő 4-es metró azonos hosszúságú szakaszára vetített építési költségeit?

Szólj hozzá!

Címkék: drog metró

A házasság intézménye

2011.10.28. 22:48 :: szekertabor

Benyó V.Bertalan: A házasság intézménye

"Menjen be az átokhozó víz a te belső részeidbe, hogy megdagadjon a te méhed, és megszáradjon a te tomporod" (Féltékenységi törvény Mózes IV. könyve 5. rész 22.)

A házasság jogi, gazdasági, szociális, kulturális és teológiai szempontból is megközelíthető és definiálható képződmény.  Én azonban jelen dolgozatomban nem ezen szempontokból vizsgálom, hanem kialakulásának okaira, és az ebből eredő következtetésekre kívánok kitérni.

1. Miért jött létre a házasság intézménye?

Alaptételem, hogy a házasság eredendően nem a házasfelek igényeit (szeretet, biztonság, szex, vágy a gyermek után, stb.) hivatott kielégíteni, hanem az utódok testi-lelki egészségét, s ezáltal a közösség (faj) fennmaradását hivatott szolgálni.

Az emberiség tudatra ébredése óta tapasztalta, hogy közeli vérrokonok közösüléséből degenerált utódok jöhetnek létre. Ezért a közeli vérrokonok nemi kapcsolatának tilalma viszonylag hamar kialakult. A nemi partnerek válogatás nélküli váltogatása viszont sokszorosára növeli a veszélyt, hogy a partnerek között közeli vérrokon is található, és így a kapcsolatukból származó torz, kretén vagy életképtelen utódok gyengítik a közösséget. A faj fennmaradásának záloga - legalábbis a legutóbbi korokig - az erős és életképes utódok minél nagyobb számban való felnevelése volt. Így a közösség nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy puszta hanyagságból gyenge utódok szülessenek.

Hogyan lehet megállapítani a vérrokonságot? Csak a felmenők pontos nyilvántartásával, méghozzá legalább 2-3 generációig. Biológiai adottságainkból következik, hogy az anya kiléte általában a szülésnél könnyen megállapítható. Az apa kiléte azonban, vagyis hogy ki termékenyítette meg 9 hónappal korábban az anyát, korántsem olyan egyszerű kérdés. Ahol a partnerek gyakori váltogatása elterjedt gyakorlat, ott semmiképpen nem az.

Ezért aztán a nemi közösülés gyakorlatát szabályok közé kellett szorítani. Ezek a szabályok azt hivatottak garantálni, hogy egy adott fogantatás egy és csak egy apától származhasson. Vagyis hogy adott időpontban egy asszonynak csak egy férfival lehessen nemi kapcsolata, és ez a kapcsolat kellően dokumentált, és a közösségben köztudott legyen. Ez a szabályrendszer a házasság intézménye.

2. Mi következik ebből?

a)      Hogy a házasság elsősorban nem az egyén, hanem a közösség érdeke.

b)      Hogy a titokban kötött házasság nem házasság.
A hozzá kapcsolódó szertartás, rituálé a közösségnek, nem pedig az ifjú párnak szóló, egyértelmű kinyilvánítás. Legyen szó templomi esküvőről, vagy egy seprű átugrásáról, ez minden esetben a legtágabb értelemben vett közösség előtt történik.

c)      Hogy a házasfelek személyes vonzódása, ha nem is elhanyagolható, de mindenképpen alárendelt szempont a közösség érdekeihez képest.

d)     Hogy a házasság nem az abban résztvevők, hanem az abból származók érdekében köttetik. Az a házasság, amelyben eleve kizárható az utódok születése, legyen bármilyen tiszteletreméltó is, az eredeti funkciója szerint nem tekinthető házasságnak (a katolikus egyház nem is tekinti érvényesnek).

e)      Hogy a monogám házasság csak abban az esetben életképes modell, ha a nemzőképes férfiak száma stabilan megközelíti a szülőképes nők számát. Más esetben, ha pl. állandó háborúskodás miatt a férfiak száma stabilan jóval alacsonyabb a nőkénél, a poligám házasság a kedvezőbb. Egyszerű biológiai algebra: egy nőnek egyidejűleg egy férfitól származhat gyermeke, viszont egy férfinak egyidejűleg szinte korlátlan számú nőtől születhetnek gyermekei. Ezért háborús időszakban az egynejűség: fajfenntartási pazarlás.

f)       Hogy a többférjűség (poliandria) szükségszerűen szórványos, térben és időben elszigetelt és nehezen megvalósítható gyakorlat maradt, hiszen az apa egyértelmű megállapítását nem teszi lehetővé (bár leszűkíti a lehetőségek számát). 

g)      Hogy a házasság intézményét az adott közösség jogszabályok egész sorával védi:

Mózesi törvények:

·         A vérfertőzés tilalma halálbüntetés terhe mellett.

·         A (bizonyítottan) házasságtörő asszonyt és férfit meg kell kövezni (ölni). Értelme: a házasságtörő hajlamú asszony veszélyezteti az egész közösség egészségét, hiszen gyermekei apja sem most sem a jövőben nem állapítható meg bizonyossággal. A házasságtörő férfi szintén, hiszen nem állapítható meg biztonsággal, kiknek a gyermeke származik tőle.

·         Nem számít házasságtörésnek, ha a közösségen kívüli asszonnyal történik (rabszolga, prostituált, stb.), hiszen az ő gyermekeik úgysem vehetnek részt a közösség fajfenntartásában.

·         Az sem számít házasságtörésnek, ha hajadonnal történik, a férfi váltságot fizet, és nőül kell vennie a lányt.

·         Ha a férj féltékeny a feleségére, és házasságtörésre gyanakszik, a biztonság kedvéért egy rituális önátok keretében vetélést okozó folyadékot itattak az asszonnyal. Értelme: ha kétséges az ügy, biztonság kedvéért a magzatot el kell pusztítani.

3. Konfliktusok:

Ha átnézzük, hányan és miket írtak a házasságról, azt az általános benyomást kapjuk, hogy a házasfelek részéről sokkal több lemondást és áldozatot követel, mint amennyi előnnyel jár. Azon bölcsességek száma, amelyek a házasságot a boldogság forrásának állítják be, elenyésző azokéhoz képest, amelyek a házasság hátrányait ecsetelik.

·         Ha a házasfelek nem élnének együtt, a jó házasságok gyakoribbak lennének.
Friedrich Nietzsche

·         A szexet Isten teremtette. A házasságot a papok.
Voltaire

·         A szomorú titok az, hogy megtörténhet: párja mellett is halálosan egyedül élhet valaki.
Gyökössy Endre

a. A férfi és a női szerep közötti „igazságtalan” különbség

A házasság látszólag mostohábban bánik a nőkkel, mint a férfiakkal (persze a férfiak ezt vitatják). A nőnek több dologról kell lemondania (siker, karrier, a többi férfi), míg a férfiak további sikereket érhetnek el pályájukon, és (poligám kultúrákban) további nőkkel léphetnek kapcsolatra. A mérleg másik serpenyőjében persze ott van, hogy a férfiakra hárul a közösség védelme és a család gazdasági hátterének biztosítása.

b. Az egyén és a közösség érdekellentéte

Úgy tűnik, hogy a házasság intézménye pontosan az egyéni érdekek és szükségletek valamint a közösségi érdekek ütközőpontjában áll, talán egyedülálló módon.

·         A közösségi szempontok: a közösség lélekszámának, egészségének, gazdasági és kulturális teljesítőképességének fenntartása, gyarapítása.

·         Az egyéni szempontok: szerelem és szexuális késztetések, önmegvalósítás, szabadság, kényelem.

A házasság modern felfogása keveri az ellentétes elvárásokat - ettől is válik instabillá.

Gondoljuk csak meg: az, hogy szexuális kapcsolatra kívánunk lépni valakivel, biológiai szempontból a fajfenntartáshoz kell. Elméletileg a génjeinket azzal az egyeddel kívánjuk továbbörökíteni, aki a legtöbb és legéletképesebb utód nemzéséhez és felneveléséhez segíthet. Ebből a célból különböző fajok különböző stratégiákkal élnek. Vannak fajok, ahol a nagy számok törvénye alapján minden egyed mindenkivel szaporodik, és több-ezer vagy millió utód közül a legéletképesebbek maradnak fenn. A fejlettebb fajoknál egyre csökken az utódok száma, és egyre inkább a megtermékenyítés pillanatára, a hímivarsejtekre korlátozódik az „erősebb győz” szempont. Az embernél egyszerre létezik az erős szexuális késztetés, hogy minél több alkalmas egyeddel közösüljünk, ami érzelmileg és értelmileg egyaránt befolyásol minket, és a relatív csekély számú utód kihordására és felnevelésére való képesség, ami a legnagyobb óvatosságot és a leggondosabb (hosszú távú) partnerválasztást indokolja.

d. A párválasztás konfliktusa:

Alapvetően az előző pont egyik alpontja. Ha az egyénre bízzuk a párválasztást, akkor jó eséllyel olyan szempontok mentén dönt, amelyek a nagyszámú egészséges utód nemzéséhez szükségesek (szerelmi faktor). Olvastam egyszer egy tanulmányt, ami leírja, hogy a vonzónak tartott vonások (nagy mell, hosszú combok, széles csípő, stb.) hogyan képezik le a termékenységet. Azonban ez ritkán esik egybe azokkal a szempontokkal, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a házastársak sokáig biztos családi hátteret biztosítsanak a gyermekek felneveléséhez (megbízhatósági faktor). Ezeket a szempontokat a közösség általában jobban meg tudja ítélni, mint az egyén.

c. A szexuális öröm és a gyermeknemzés konfliktusa

Biológiailag a nemi élet örömszerzés forrása (oxitocint szabadít fel), ezáltal is ösztönzőleg hat. Az ember azonban képes öncélúan gyönyört kiváltani, és ezzel a közösségi eszközt individuális céllá teszi, leválasztva a fajfenntartás közösségi szükségletéről. Vagyis nem abban éljük meg a kielégülést, hogy új utódokat hozunk világra, hanem abban, hogy utódnemzés nélkül jutunk el a nemi örömszerzéshez.

 

4. Az intézmény jelene és jövője:

Az évszázadok és évezredek során a házasság eredeti rendeltetése elhomályosodott, formailag individualizálódott, és tartalmilag spiritualizálódott. Ennek következtében a hozzá kapcsolódó szabályrendszer és társadalmi elvárások fellazultak.

·         A regény műfaja idealizálta és széles körben elterjesztette a szerelmi házasság eszményét. Ezzel csak egy gond van: a szerelem nem olyan tartós, mint amilyennek a házasságnak kellene lennie.

·         A 19-20 sz. folyamán felgyorsuló technikai fejlődéssel kicsúszott a társadalom kezéből a párkapcsolatok felett gyakorolt kontroll, míg az egyének egyre nagyobb szabadságot kaptak ezen a téren:

·         A motorizáció lehetővé tette, hogy a fiatalok az ismerős közösségtől nagy távolságra folytassák az ismerkedést, távol az idősebbek figyelő tekintetétől.

·         A művi fogamzásgátlás lehetővé tette a szexuális örömszerzést, kizárva ebből a gyermeknemzés felelősségét.

·         Az orvostudomány és a genetika fejlődésével ma már utólag is biztonsággal kimutatható a vérrokonság, vagy a recesszív defektusok felerősödésének veszélye.

Így a házasság eredeti közösségi funkciója több irányból is helyrehozhatatlan sebeket kapott.

Mivel a házassághoz kapcsolódó szabályrendszer és társadalmi elvárások fellazultak, a pusztán két személy kölcsönös vonzalmán alapuló házasság a külső társadalmi nyomás hiányában roppant instabil lett, könnyen szétfeszíti a legkisebb belső feszültség is.

E tényezők hatásai a fejlett nyugati társadalmakban már érezhetőek. Csökken a házasságkötések száma, nő a házasságon kívüli kapcsolatok száma. Még az érzelmi biztonságra törekvők is szívesebben választják az együttélést, mint a formalizált házasságkötést.

Az intézmény jogi támasztékai is megroppantak; ahogy az intézmény elveszíti társadalmi támogatottságát, úgy veszíti el a hozzá kapcsolódó kizárólagos jogokat. Emancipálódnak az együttélés egyéb formái, beleértve az egynemű kapcsolatokat is.

A jóléti társadalmakban a gyermekvállalás és nevelés közösségi szempontja háttérbe szorult az individuális törekvésekkel szemben. A technikai fejlődés milliók számára teremtette meg azt az illúziót, hogy elég csak saját magukkal törődniük. Ám látnunk kell, hogy ez a lehetőség a szegényebb, hagyományos társadalmakon való élősködés alapjára épül (lásd a nyugdíjrendszer csődje).

Ma az individualizmus korszakát éljük, amelyben minden akkor jó, ha az egyén alapvetően önző céljait szolgálja.  Ám láthatóan ez a korszak el fog múlni, mert gazdaságilag és ökológiailag fenntarthatatlan. Hogy a házasság intézménye gyökereit veszítve át tudja-e vészelni ezt a korszakot, erre nem tudhatjuk a választ.

(elhangzott Budapesten a Filozófiai Vitakör 2011.10.28-i ülésén)

 

2 komment

Az állam és az egyház viszonya

2011.07.19. 10:38 :: szekertabor

Olvastam néhány indulatos írást az új egyházügyi törvényről, és ennek okán elolvastam az új törvényszöveget is. http://www.parlament.hu/irom39/03507/03507-0102.pdf A cikkek írói Bartus és TGM vagy nem olvasták a törvény szövegét, vagy nem értették, vagy tendenciózusan csúsztatnak. A törvény lényegesen jobb és tisztább, mint az eddigi. Mindazonáltal néhány elvi szempontból nem tudom elfogadni a benne foglaltakat.

Régen hangoztatott véleményem, hogy a magyar jogrendből lényegében törölni kellene az egyház szót.

Vallási, hitéleti téren ugyanis az állam nem kompetens, ez a törvény általános, a vallásszabadságot érintő részében ki is van fejtve. Mármost normális esetben egyház nem az állam kedvéért jön létre, és nem az állam szabja meg annak feltételeit, hanem hitkérdésről van szó (a magyar egyház szó jelentése üdv-ház). Tehát annak törvényi rögzítése, hogy melyik közösség jogosult magát egyháznak nevezni, és mik ennek a hitbéli kritériumai, egyszerűen értelmetlen, ellentmond annak az elvnek, hogy az állam hitkérdésekben nem kompetens.

Az államnak minden vallási közösséget, amely jogi személyként kíván működni, vallási egyesületként kellene kezelnie. Az ugyanis, hogy egy iskolát, kórházat, idősek otthonát, stb. világnézetileg elkötelezett egyesület vagy egy hímzőszakkör tart fenn, mindaddig nem érdekes, amíg betartja a jogszabályokat és értékes szakmai munkát végez. Így az állam megkötheti a különmegállapodásokat minden olyan civil szervezettel, amely kiemelkedően közhasznú tevékenységet folytat, és fittyet hányhat arra, hogy tagjai részt vesznek-e bármilyen vallási tevékenységben. Ugyanígy egyforma szigorral járhatna el egy vallási vezetővel és egy barlangász egyesület vezetőjével szemben, amennyiben azok maradandó testi vagy pszichés károsodást okoznak követőiknek, vagy más módon törvényt sértenek.

Persze, mint az egyházak létrejötte óta mindig, most is a pénz körül fordul meg a dolog. Látnunk kell, hogy ma az egyházak gazdálkodása nagyon is támaszkodik az államra. Az állam szedi be a jövedelemadót, amelynek 1%-a úgy jut el az egyházakhoz, hogy felhasználása nem ellenőrizhető. Mondhatjuk azt is, hogy a hitéleti kiadásokhoz az állam ilyen módon hozzájárul. Az adományokról szintén csak belső elszámolás zajlik, az egész leginkább egy pénzösszedobós baráti teadélután elszámolási rendszeréhez hasonlít, ami - lássuk be - egy többmilliós létszámú egyház esetén némileg komikus. Ezen túlmenően jelentkeznek az intézmények, amelyek fenntartása szabályozottabb pénzügyi körülmények között történik, viszont ezek az intézmények kivétel nélkül az állam tápláló csecsén csüngenek.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy több száz kisegyház jött létre az elmúlt évtizedekben, amelyek többnyire valamelyik állami pénzcsap alá álltak, és hitéleti tevékenységet nem folytattak, vagy amit folytattak, az nem indokolta önálló egyház létrejöttét. Magam is ismerek egy kisegyházat, amelyik lényegében egy - az állami támogatás révén - jövedelmező karitatív intézményhálózat üzemeltetése végett alakult, de valójában egy nagy történelmi egyház tagjaiból áll. Ezek a kisegyházak most felháborodottan észlelik, hogy a magánhaszonnak vége, ezért - ez a leginkább árulkodó jel - Amerikának panaszkodnának a feléledő vallási intolerancia miatt.

Vannak, akik tagjai egy nagy történelmi egyháznak (egyébként a keresztény-keresztyén álláspont szerint csak egy egyház létezik és abban több felekezet), de egy olyan gyülekezetbe járnak, amelyik nincsen bejegyezve, és nem jogi személy. Mindez nem gátolja őket abban, hogy együtt imádkozzanak, hogy vallási és hitéletet éljenek, bibliát olvassanak, vagy Istent dicsérjék. Nem tartanak fenn iskolákat, de ez egyelőre nem is áll szándékukban, viszont evangelizálni így is tudnak. Kiadásaikról maguk gondoskodnak. Senki nem gátolja őket ebben.

Ha a magyarországi Böszme-hívők annyian lennének, hogy gyermekeik vallásos nevelésére saját iskolát kívánnának alapítani, semmi akadálya. Ahogyan a vegetariánusok egyesülete is alapíthat iskolát. Az állami normatíva mindkét esetben jár. A járulékos állami támogatás azonban az új törvények szerint csak a bejegyzett egyházakat, és közülük is csak azokat illeti meg, akikkel az állam külön megállapodást köt és én ezt nem helyeslem. Azt tartanám jónak, ha az állam vallási kötöttségek nélkül vizsgálhatná a dolgot, és ha a vegetariánusok jobb iskolarendszert tartanak fenn, mint a Böszme-hívők, akkor velük kössön külön támogatási megállapodást.

Egyházüldözés pedig Magyarországon egyelőre csak a zavaros fejűek elméjében létezik.

1 komment

Címkék: jog magyarország vallás teológia világkép

Az elévülés megerőszakolása

2011.07.18. 15:26 :: szekertabor

Az a jogszabály, amely kimondja, hogy az emberiség elleni (ezen belül a háborús bűnök) soha nem évülnek el, a józan ész szerint nem az egyszerű emberekről íródott. Nem rendőrökről és nem katonákról, lettek légyen bármilyen vérszomjas vadállatok, hanem politikusokról és egyéb hatalmasokról. A háborús bűnöket azért kellett kivonni az elévülés hatálya alól, mert a felelősségrevonás lehetősége a hatalommal rendelkezők esetében korlátozott. Túl sokáig kell várni, hogy egy-egy politikus már ne élvezze a pénz és a hatalom védőernyőjét, és eljárás alá vonhassák.
 
Azonban ezzel a jogszabállyal ma olyan módon élnek vissza, ami elvileg nem lehetett az eredeti jogalkotás célja. Ugyanis véleményem szerint háborús bűncselekményt csak hatalmi helyzetből lehet elkövetni. Vagyis nem lenne szabad háborús bűncselekményként kezelni a háborúban elkövetett cselekményeket, ha azok nem okozói, hanem okozatai a háborúnak. Tehát nem lehet cél felkutatni és megbüntetni mindenkit, aki valaha rosszat tett egy háborúban, viszont felelősségre kellene vonni minden döntéshozót, aki ezt lehetővé tette, és még nem verte érte eléggé az Isten.
 
Ezen kívül a jogegyenlőséget sértő módon tesz különbséget bűncselekmény és bűncselekmény között, ha pl. egy gyilkosság azért nem évül el, mert az elkövető hazája az adott tett idejében éppen hadban állt, míg mások megúszhatják, ha békeidőben követtek el katonai jellegű vérengzést. Mi magyarok ezt keserűen tapasztaltuk, amikor az 56-os sortüzek felelőseit éppen az elévülés miatt mentették fel (a forradalmi helyzet nem háborús helyzet). Arról pedig még csak nem is hallottam, hogy egykori szovjet katonákat állítottak volna bíróság elé tömeges nemi erőszak, fosztogatás és kegyetlenkedés vádjával. A kettős mérce kifogástalanul működik.
 
Nézzünk meg három légből kapott példát.
  • Egyik antihősünk legyen B.N., szabóinas, aki 1943-ban 26 évesen csendőrként teljesített szolgálatot, és zsidókat deportált a lágerekbe. Különösen brutális fráter hírében állt, emiatt többször folyt ellene fegyelmi eljárás. Parancsnokai zömmel szemet húnytak, mivel a parancsokat hatékonyan teljesítette. 1945-ben Ausztráliába menekült, családot alapított, birkákat tenyésztett először béresként, majd a saját farmján. 1988-ban tönkrement. 1994-ben hazaköltözött, majd 1996-ban leállt az egyik veséje, azóta dialíziskezelésre szorul. 2000-ben bíróság elé állították háborús bűncselekmények vádjával. Jogerős ítélet még nem született. 
  • Másik antihősünk dr. Sz.A., 1938-tól Abaúj vármegye képviselője az Országházban, szélsőbaloldali eszméket valló szónok, aki minden alkalmat megragad, hogy a nemzet testén élősködő idegen csőcseléket okolja minden rosszért. A nyilasokat túlságosan puhának tartja, a Numerus Clausus-ról pedig azt a véleményét hangoztatja, hogy kár volt törvényeket hozni a zsidók érdekében. A német megszállás idején államtitkári rangot visel, a deportálások logisztikai feladatait bízzák rá. 1945-ben családjával Argentínába menekül, és kimenekített vagyonából sikeres ipari vállalkozásba kezd. Vagyonából bőkezűen támogatja a külföldi magyar nyelvű sajtót, 2003-tól diplomáciai megbízottként tartja a kapcsolatot Magyarországgal. Mivel vér nem tapad a kezéhez, és közben nevet változtatott, nem sikerül ellene vádat emelni. 
  • Utolsó fiktív antihősünk E.P., esztergályos, 1938-tól kommunista. Fél évet ül illegális röpirat-terjesztésért. A háború alatt munkaszolgálatos, rövid ideig Újvidéken partizán. 1945 után az ÁVH-ban folytatja, gyorsan emelkedik a ranglétrán. Különösen brutális vallatótisztként több tucat ember haláláért vagy megrokkanásáért felel (köztük papok és fiatalkorúak is voltak). 1956-ban a Kossuth téren a minisztérium tetejéről lövi a tüntetőket, majd a forradalom győzelme után menekülés közben lelő egy asszonyt és a kislányát, akik felismerték őt. 1959-ben Kádár János kitünteti a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemrenddel. A Belügyminisztérium főosztályvezetőjeként kiemelt juttatásokkal megy nyugdíjba. Leszármazottai mind diplomások, három közülük politikai pályán van, néhányan területi KISZ-titkárságig viszik, ezek ma mind sikeres üzletemberek. Parkinson kórban szenved. 1992-ben E.P. ellen vádat emelnek az 56-os gyilkosságok miatt, de a bíróság elévülésre hivatkozva felmenti.
 
Vadállatként viselkedő emberek sajnos mindig voltak és lesznek. Most, hogy a nácivadász szervezetek kifogynak a célpontokból, lassan el kellene tűnődni azon, hogy ők nem követtek-e el emberiség elleni bűncselekményeket, amikor egyes embercsoportok jogegyenlőségét megszűntetve különleges jogi eljárás alá vonták az ő általuk kipécézett személyeket. Nem tartom helyesnek, hogy ugyanazért a bűnért egyik közembert élete végéig üldözzön a törvény, a másikat pedig csak húsz évig.
 
Ideje lenne elgondolkozni azon, hogy nem kellene-e újraírni és pontosítani az emberiség elleni bűntettekről szóló paragrafusokat. Hogy senkit se lehessen korlátlan ideig üldözni, csak a tett idején bírt valódi hatalma arányában. 

107 komment

Címkék: politika jog háború

Mi legyen az általános iskolai oktatás célja?

2011.07.06. 11:50 :: szekertabor

Komoly viták zajlanak arról, hogy mi is legyen a modern általános iskolák célja Látjuk, hogy mást vár el az iskolától a társadalom, a pedagógus szakma, a szülők és a tanulók. Az általános iskolában nevelő és oktató munka folyik. Én jelen cikkben csak az oktatásról fejtem ki a véleményemet.

Az oktatás területén két fő célt jelölnék meg, minden egyebet ennek a két célnak kellene a szolgálatába állítani:

1. A gyereket tanuljanak meg írni, olvasni és számolni. Ezen belül az olvasásról bővebben:

Ha nem akarunk nagy tömegben funkcionális analfabétákat nevelni, akkor nem elég általában megtanítani a gyerekeket olvasni, hanem az írott szöveg megértésére is szükség van. A szövegértés pedig nem csupán azt jelenti, hogy valaki eligazodik egy szépirodalmi szövegben, hanem pl. azt is, hogy képes kezelni adatbásokat, mint a telefonkönyv vagy a menetrend, felismeri és értelmezi a víz vagy a mészkő vegyi képletét, vagy eligazodik egy műszaki cikk kezelési útmutatóján. Ezt a készséget csak gyakorlás, mégpedig rendszerezett szakszövegeken történő gyakorlás útján lehet elsajátítani.

Tehát nem az a cél, hogy "megtanítsuk" pl. a történelmet vagy a fizikát, hanem hogy megtanítsuk a diákokat történelmi és természettudományos témájú szövegek és szaktudományos munkák értő olvasására, ami minden későbbi szakismeret megszerzésének előfeltétele. Így általános iskolában helytelennek tartom, ha számon kérik a gyerekektől a szaktárgyi tananyag bemagolását és visszaböfögését, hiszen ezeket a középiskolában úgyis az alapoktól újra fogják tanulni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy alkalmazni tudja az olvasottakat.

Természetesen nem csak az olvasásnál, hanem az írás és számolás esetében is elsődleges szempont az alkalmazható készségek és képességek kialakítása, de talán ezen a két másik területen valamivel előrébb tartunk.

2. A mindenkire kiterjesztett közös kultúrkincs elsajátítása. 

Ahhoz, hogy árnyaltan, kifejezően és érzékenyen tudjunk egymással kommunikálni, ahhoz szükséges, hogy ne csak a szavak szintjén használjunk közös nyelvet, hanem az utalások, képzettársítások szintjén is. Hogy bizonyos idézetek, dallamok, képek gazdag jelentéstartalommal bírjanak a közlő és a befogadó számára egyaránt. Ehhez azonban szükséges a közös háttérismeret. Ennek egy részét (ma egyre nagyobb részét) a popkultúra (filmek, sorozatok, könnyűzene, bulvársajtó, stb.) révén kapjuk meg a tömegkommunikációs eszközökből. Ez még talán nem is lenne akkora baj, ha a popkultúra nem lenne annyira változó és múlandó. Aki szállóigéit ebből meríti, futóhomokra épít. Mert ha én azt mondom "Marcipán, szirénát!", a mai gyerekek jó része nem érti a mögötte megbúvó utalást, mivel ők már nem Pityke őrmesteren, hanem Bakugan és Pokemon sorozatokon szocializálódtak. A sokféle generációs és rétegkultúra horizontálisan és vertikálisan is szétszakítja a társadalmi kommunikációs háló szövetét. Ennek köszönhetően a nem azonos szubkultúrák közötti érintkezés rettenetesen alacsony szintű, ahhoz hasonlítható, mint mikor robotok beszélnek egymáshoz, pusztán a szavak legelemibb szótári jelentés szintjén, érzelem és értelem nélkül.

Ezért múlhatatlanul szükségesnek érzem, hogy az iskolai tananyag jelentős része (mintegy 50-80%-ban) mindenkire egyformán kötelező legyen. Kiváltképpen az irodalom, zene, képzőművészet területén. Mi több, a megtanulandó memoriter szövegek, dalok jó részét is egységesíteném. Nem azért, hogy a saját ízlésemet ráerőltessem a felnövekvő ifjúságra (az egységes tananyag kiválasztását rábíznám egy legszélesebb körű szakértő testületre), hanem azért, hogy legyen egy nem jelentéktelen kulturális ismeret és tudásanyag, amivel az országban mindenki rendelkezik. És e tekintetben még csak nem is ragaszkodom a legmagasabb szintű kultúrához. Legyen benne az is, de legyen fogyasztható a gyermekek számára.

Mindig irigylem, hogy a brit szerzők milyen magabiztosan építettek (és építenek) arra, hogy olvasóik értik a klasszikusoktól való idézeteikben rejlő utalásokat. Persze valójában elég szűk körből merítettek: Shakespeare, Coleridge, a Szentírás és angol gyermekversek, de kedvenc brit íróim nyelvezetét az idézetek gyakori használata teszi kifejezővé és árnyalttá. Milyen szép is lenne, ha ez az eszköz nekünk is rendelkezésünkre állna, és használata nem valamiféle elitista gőgöt jelentene, hanem a közbeszéd részévé válna.

1 komment

Címkék: kultúra magyarország társadalom pedagógia

A pályatársak kiállása Stohl mellett

2011.06.30. 15:07 :: szekertabor

Mint tudjuk, több tucat művész (többek között Haumann Péter, Kulka János, Egri Márta, Kukorell­y Endre, Závada Pál, Alföldi Róbert, Nagy Ervin, Bodrogi Gyula, Hollósi Frigyes, Szarvas József, Molnár Piroska, Makk Károly, Gothár Péter) aláírt egy petíciót Stohl András börtönbüntetése ellen.

"Andrást olyan segítőkész, maximalista szinten dolgozó embernek ismerjük évtizedek óta, akire mindig lehet számítani, a köztudatba került alkohol- és kábítószer-függősének semmi jelét nem tapasztaltuk" - írták, és azzal is érvelnek, hogy kollégájuk és családja jövőjét féltik: „Kérjük, mérlegeljék, hogy a letöltendő szabadságvesztés alatt olyan visszavonhatatlan lelki sérülést szenvedhet Stohl András, hogy emiatt valóban bekövetkezhet az ön- és környezetpusztító „már minden mindegy" elkeseredettség, ami családfenntartóként őt és az anyagi támogatására szorulókat is végleg tönkreteheti. Ezért olyan büntetést találjanak kollégánk számára, amely egész életében felépített szakmai munkáját nem rombolja le, egzisztenciálisan nem lehetetleníti el egész családját" – többek között ez áll a petícióban.

Most nem azzal kívánok foglalkozni, hogy Stohl András személyisége, színészi, műsorvezetői, közszereplői pályája milyen.

Azzal sem foglalkoznék, hogy mennyire ízléses, jogszerű és célravezető dolog, ha egy híresség érdekében véleményformáló pályatársak próbálják befolyásolni a bíróságot.

A kérdésem az: mit tettek és mit tesznek az aláírók, hogy a petíciójukban felvázolt sötét jövő ne következzen be? Mennyire óvták, védték Stohl-t, hogy ne nyúljon droghoz, alkoholhoz, ne vezessen autót betépve. Észrevették-e egyáltalán, hogy ezzel a fiúval nincsen minden rendben? (Mondjuk az első ilyen eset után már gyanakodhattak volna.) Én készséggel elhiszem, hogy a színésztársadalomban kirívó kivétel az alkoholizmus és a drogfogyasztás, de ebben az esetben a józanabbak segíthettek volna a megtévedt színésznek, hogy ne alakuljon ki a függőség. Ha viszont az italozás-drogozás ebben a körben elterjedt dolog, akkor a petíció nem más, mint önfelmentési kísérlet az aláírók részéről.

És vajon a színésztársaknak szándékukban áll e az első fokon kiszabott börtönbüntetés esetleges jogerőre emelése esetén bejárni Stohlhoz a börtönbe, tartani benne a lelket, segíteni, hogy ne maradjon egyedül, ne roppanjon össze, lássa a fényt az alagút végén. Hogy a kényszerű börtönévek ne kárára, hanem hasznára váljanak, hogy lelkileg megerősödve és jobb emberként távozhasson. És felkarolják-e a családját, hogy ne essen szét, ne menjen tönkre. És azután, ha a pár év elröppent, fognak-e segíteni neki visszailleszkedni a színészi közösségbe, visszatalálni a kihagyott évek után a megtört pályára. Két és fél év nem a világ vége, a hetvenes években majdnem ennyi volt egy sorkatonai szolgálat, de egy színésznő is eltűnhet ennyi időre a színpadról, ha gyermeket szül. Ebbe egy ünnepelt híresség persze beleroppanhat, ha magára marad. De szereptévesztésnek érzem, ha a kollégák ennek a felelősségét magukról a bíróságra próbálják áthárítani. A bíróság dolga ebben az esetben az, hogy minden körülményt (az eset társadalmi hatását is) figyelembe véve ítéletet hozzanak. A kollégáké pedig, hogy támogassák azt, aki rászorul. Aki meginog, megsérül, vagy egy időre bármilyen okból kénytelen elhagyni a reflektorok fényét.

Nekem ezt jelenti a bajtársiasság. Színészek esetében pedig a szereptévesztés nehezen tolerálható hiba.

5 komment

Címkék: celeb közélet bíróság társadalom megmondás

A médiaszabályozás lehetőségei

2011.05.12. 10:11 :: szekertabor

Tíz évvel ezelőtt egy pedagógus kollégámmal azon tűnődtünk, miért egyre alacsonyabb a TV műsorok színvonala - úgy kulturális mint erkölcsi értelemben. Akkor azt találtam erre mondani, hogy ezért bizony közvetve mindannyian felelősek vagyunk, akik bankkártyával vagy folyószámlával rendelkezünk. Miután a betéteink kamata attól függ, hogy a bank a pénzünket mennyire nyereséges üzletekbe fekteti, a TV csatornák legnagyobb részvényesei pedig bankok, így mi is abban vagyunk érdekeltek, hogy a TV csatornák minél nyereségesebbek legyenek, ezért abba az irányba mozgatjuk őket, hogy ne értékes, hanem népszerű műsorokat sugározzanak.

A tartalmi szabályozás célja, hogy a TV (és egyéb média) által az anyagi haszon érdekében a társadalomban okozott károkat csökkentse vagy megelőzze, a hasznosságot pedig növelje, más szavakkal: az elsődleges üzleti megfontolásokkal szemben arra kényszerítse a csatornákat, hogy gagyi helyett értékes műsorokat sugározzanak.

A kereskedelmi TV ugyanolyan nagyvállalat, mint a többi. Kizárólag a részvényesei érdekeit kell szem előtt tartania, az pedig a minél nagyobb profit. Ennek érdekében a TV maximalizálja a bevételeit. A bevételek növelése = a hirdetési percdíjak növelése. A hirdetési percdíjak pedig a nézettségtől függenek. A nézettség kétféleképpen növelhető: igényes és relatív drága műsorok adásával, vagy az igényszint leszorításával, és azután igénytelen és relatív olcsó tömegműsorok sugárzásával. Hosszú távon ez minimalizálja a kiadásokat és maximalizálja a bevételt. Ugyanúgy, mint az iparban, ahol a cég olcsó, a környezetet szennyező technológiákkal akar minél drágábban értékesíthető termékeket előállítani.

A haszon növelésének nem állhatnak útjába holmi szabályok és konvenciók. Ha a TV olcsón tudna ezzel nagy nézettséget elérni, és vezetőinek nem kellene félniük a börtöntől, simán beleznének ki élő embereket élő betelefonálós adásban. Ezért kártékony ostobaság azt hangoztatni, hogy a piac önszabályozó módon gondoskodik a műsorszínvonal emeléséről.

A tartalmi szabályozás csak ott érhet el eredményt, ha a szankció a műsorhoz kapcsolódó teljes profit elvesztésével fenyeget. Ha az adott csatorna előbb vagy utóbb komoly veszteséget kénytelen elkönyvelni a trágár, erőszakos vagy pornográf tartalmak sugárzásáért, az elegendő visszatartó erővel bírhat.

Én személy szerint azt tartanám helyesnek, ha a műsorra kirótt bírságot a műsor és a megelőző ill. követő 30 perc reklámbevételének 80-90%-ban állapítanák meg abban az esetben, ha szabálysértő a tartalom. Ez nem tenné lehetővé a szabálysértő tartalmak előzetes betiltását (ami ugyebár ütközne a sajtószabadsággal), de kellő visszatartó erőt jelentene a "bűnismétlés" tekintetében.

Ha anyagilag nem éri meg nagy nézettségű, de szabálysértő műsorokat sugározni, akkor sem a csatorna, sem a részvénytulajdonosok, sem a tőlük függő lakosság, vagyis mi, nem leszünk érdekeltek ezek előállításában és terjesztésében. Aki darabolós horrort (vagy pornót) akar nézni, az majd kikölcsönzi vagy megveszi a DVD-t (vagy letölti a netről), de nem a TV-től várja majd, hogy esti mese helyett ezt nyomja. Aki pedig műveletlen, trágár, antiszociális prolik kommunikációjára kíváncsi, az beszélgető- és valóságshow-k helyett felszállhat a HÉV-re, és hallgathatja az ott folyó mélyenszántó diskurzusokat.

Update: Nem azért hoztam példának a tömegközlekedést, mintha ott csupa Maónika Show figura közlekedne, hanem mert ott az emberek nyilvánosan beszélgetnek, mások pedig ugyanúgy hallhatják, mint egy valóságshow szereplőit. Elnézést, ha valaki ezen megsértődött.

Szólj hozzá!

Címkék: média politika kultúra megmondás médiatörvény

Emberölés alfától omegáig

2011.05.10. 15:40 :: szekertabor

A nyugati civilizáció eljutott arra a pontra, ahol az értékrendek annyira összekeveredtek, hogy az emberi élet tiszteletben tartását megelőzik mindenféle szabadságeszmék. 

Most a művi terhességmegszakítással és az eutanáziával kapcsolatban próbálom végiggondolni az érveket pro és kontra. Ami az abortuszt és az eutanáziát összeköti, az az orvosi beavatkozás igénye, a pusztítás igénye a gyógyítás helyett, a fájdalomtól és a kellemetlenségektől való félelem és az egyén szabadságára és méltóságára való hivatkozás. 

Az abortusz esetében a fő érvek filozófiai jellegűek, és elsősorban azt a régi kérdést feszegetik, hogy micsoda az ember, hogyan keletkezik, mikortól nevezhető embernek, mikortól nevezhető személynek, és hogy addig micsoda:

1. A magzat már ember - még nem ember. Itt a fő vízválasztó. Ugyanis az orvostudomány képtelen egzakt választ adni arra a kérdésre, hogy a megtermékenyüléstől a megszületésig pontosan hol húzódik az a határ, amikor a struktúrált sejthalmazból élőlény, az élőlényből pedig ember válik. Tehát a következő választási lehetőségeink vannak:

  • Biztonsági okból embernek tekintjük a megtermékenyülés pillanatától fogva (ez a teológiai megközelítés).
  • Önkényesen kijelölünk egy stuktúráltsági szintet, és attól kezdve tekinthető embernek (jelenleg ez a hazai joggyakorlat).
  •  A születés pillanatától tekintjük embernek (ez az uralkodó közvélekedés).
  •  A személyiség kialakulásától tekintjük embernek (ez megengedi a csecsemő elpusztítását is). 

2. A nőnek joga van - nincs joga a teste fölött rendelkezni. Ez a vita voltaképpen a tudatos öncsonkításról szól, vagyis arról, hogy ha valamelyik szervem vagy testrészem kényelmetlen, jogom van-e eltávolíttatni. Itt is vannak persze határok a kozmetikai beavatkozásoknál kezdve (szőrtelenítés), az esztétikai beavatkozásokon keresztül (piercing, arcplasztika, stb.), egészen az extrém esetekig, mint pl. sportolónál a lábszár eltávolíttatása, ha egy művégtaggal gyorsabban tud futni. Alkérdés, hogy 

3. A magzat része - nem része a nőnek, így a nő kötelezhető vagy nem kötelezhető annak kihordására. Ha ugyanis a magzat ugyanúgy nem önálló entitás mint egy végtag, tehát csupán a nő része, akkor a nő a 2. pont értelmében dönthet vagy nem dönthet annak eltávolíttatásáról. Ha azonban önálló entitás, ami vagy aki csak vendégségben tartózkodik a nő szervezetében, akkor azt kell eldönteni, hogy:

4. A magzat parazitaként él-e a nőben. Bármilyen furcsa is, de az érintettek egy része az abortuszt egyfajta féregtelenítésként fogja fel. Az élővilágban valóban találkozunk olyan fajokkal, amelyek petéiket más fajok gazdatesteiben keltetik ki, mely gazdatestek sok esetben elpusztulnak az élősködőtől. Ám ez esetben más fajú a gazdatest, mint a parazita. Arra is találunk példát, hogy bizonyos fajoknál a "szülő" nem éli túl az utódok kifejlődését (pl. a kifejlődő pókok az anyjuk testét falják fel). Arra azonban nem sok példa adódik, hogy a kifejlett ivarérett egyed elutasítsa a megfogant utód kihordását. 

Az abortusz elfogadása vagy elutasítása tehát a fenti kérdésekre adott válaszokkal indokolható. Nyilván az első kérdésre adott válasz a legerősebb érv, amennyiben a magzatot már embernek tartjuk, de a leggyengébb, amennyiben még nem. Attól ugyanis még nem válik automatikusan etikussá egy magzat elpusztítása, hogy nem tekintjük embernek. Viszont rendkívül kényessé válik a határ meghúzása. Ezért létezik olyan álláspont, mely szerint mivel nem tudjuk, mikortól tekinthetjük biztosan embernek a magzatot, ezért - hogy ne essünk az emberölés bűnébe - inkább kezdettől nem engedjük elpusztítani.

Az abortuszpártiak legfőbb érve az önrendelkezés joga. Ám ennek is vannak korlátai. Tekintsünk egy extrém példát: egy sziámi ikerpár nem választható szét, mivel egyikük belehalna, viszont összenőve mindketten épek és egészségesek. Ebben az esetben egyikük sem jogosult úgy dönteni, hogy a másik élete árán is meg akar szabadulni az ikertestvérétől. Ez a kényszertársbérlet mindkettőjüket kényszeríti a helyzet elfogadására, és arra, hogy törekedjenek a jó viszonyra egymással. Helyzetük abban a tekintetben analóg egy állapotos kismamáéval, hogy ő is csak a magzat elpusztításával szabadulhat a nem kívánt társbérlőtől.

Az eutanázia esetében a fő kérdéskör az emberi méltósághoz, az önrendelkezéshez és az öngyilkossághoz való jogot érinti. Az eutanázia mellett érvelők azt állítják, hogy egy magatehetetlen embert is megillet az a jog, hogy véget vethessen az életének, ha állapota túlságosan fájdalmas vagy kiszolgáltatott. A szélsőséges példák olyan nyaktól lefelé lebénult, de szellemileg tiszta emberekről szólnak, akiknek emellett még rettenetes fájdalmakat is ki kell állniuk.

Ezekben az esetekben az eutanázia olyan orvosi segítség lenne, ami nem a szenvedés enyhítését és a gyógyítást célozza, hanem a kényelmes, fájdalommentes halált.

Filozófiai szempontból megfontolást érdemel az a kérdés, hogy az emberi méltóság összhangba hozható-e a gyávasággal. Hogy annak a méltósága teljesedik-e ki, aki a megpróbáltatások elől a halálba menekül, vagy azé, aki elviseli, amit rámér a sors, küzd ellene, és bízik a jobbra fordulásban.Tudjuk, hogy az öngyilkosok általában beszűkült tudatállapotban követik el tettüket, ezért kell lebeszélni őket, amíg le nem higgadnak. De emberi méltóságról nem beszélhetünk beszűkült vagy módosult tudatállapot mellett. Valójában a fájdalmon és a fájdalomtól való félelmen úrrá lenni, ez helyezi az embert az állatnál magasabbra.

Megint csak elgondolkodtató, hogy a felelősséget mindkét esetben átterhelné egy egészségügyi szakemberre. De egy gondolatkísérlet erejéig próbáljuk megtippelni a következőt:
100-100 azonos állapotú betegből, akik még egészségesen így rendelkeztek, az egyik kap egy eszközt (mondjuk elharapható ciánkapszula a fogtömésben), amivel megölheti magát, a másik pedig egy orvost, aki beadja neki a ciáninjekciót, ha a beteg állapota ezt indokolttá teszi. Vajon a két csoportból melyikben lesz magasabb a művi halálozás aránya?
Álláspontom szerint abban, ahol a döntés az orvos kezébe került át, mivel az ő esetében az életösztön nem írja felül a higgadt meggondolást. De hol van akkor a szabad önrendelkezés, amire az eutanázia mellett érvelők hivatkoznak?

Összefoglalva: a két kérdés rendkívül ingoványos etikai és jogi területet érint. Társadalmi kockázatát tekintve pedig a jogvédők által felvetett problémánál sokkal súlyosabb következményekkel fenyeget az elhamarkodott döntés. Ha - amint ez részben már megtörtént - valahol rést ütünk az emberi élet abszolút védelmén, az már tovább tágítható gyakorlatilag a genocidiumig. És persze itt kell megjegyeznünk a jogvédők legnagyobb örömére, hogy a pusztítást illetően két alapvető társadalmi igény mutatkozik jelenleg: az abortuszra és a megrögzött gyilkosok kivégzésére. Egyelőre a magzatok húzták a rövidebbet.

9 komment

Címkék: társadalom egészségügy abortusz eutanázia szabadságjog

Az öldöklés joga

2011.05.03. 11:31 :: szekertabor

 Az USA a hét végén likvidálta Oszama Bin Ladent, akit felelőssé tettek az utóbbi idők minden terrorista-támadásáért.

 Most ne foglalkozzunk azzal, hogy létezett-e egyáltalán Oszama, vagy csak kitalálták, és hogy valóban lelőtték-e, vagy csak nem volt már szükség arra a mummusra, akivé lett. A kérdés az, hogy kinek van ma joga a világon arra, hogy tárgyalás nélkül megsemmisítsen valakit, aki az útjában van. Mivel ez az eljárás inkább a gengszterekre jellemző, mint a törvénytisztelő polgárokra, fel kel tennünk magunknak a kérdést: hogyan épül fel az a rendszer, amelyben egy országban, amely nem áll hadban az USÁ-val egy embert, aki nem támad, simán fejbe lőhet egy kommandós katona (nem rendőr), akinek ott semmi keresnivalója nincsen.
 
Az USA hadserege jelenleg a nemzetközi tőke erőszakszervezete. Ahol a tőke veszélyeztetve érzi a profitot, és nem képes a többi hatalmi eszközével (Világbank, hitelminősítő intézetek, média) helyreállítani a status quo-t, oda az amerikai hadsereget küldi, hogy érdekeit képviselje.
 
Az USA hadserege azért különösen alkalmas erre a szerepre, mert minden nemzetközi jog és joghatóság alól kivonja magát. Katonái fölött - bármilyen súlyú jogsértés esetén - fenntartja a kizárólagos ítélkezési jogot. Vagyis a nemzetközi joghatóságok (pl. Hága) nem tudnak felette eljárni, ha pedig a hadsereg vezetése követ el jogsértést, még a hadsereg sem ítélkezhet felette. Az elkövetett háborús bűntettek (most már milliós nagyságrendű áldozatokkal) megtárgyalása sem történhet meg, nem hogy szankcionálása.
 
Ahogyan a nemzetközi tőkét nem választotta senki, és semmilyen néphatalom nem korlátozhatja, úgy eszközeit sem korlátozza senki és semmi. A média mindennemű tisztességes korlátok közé szorítására tett kísérlet azonnali és hisztérikus reakciókat vált ki azokból, akik egyébként a demokrácia felkent védőinek tekintik magukat. Pedig belátható, hogy a média a demokrácián kívül álló hatalmi ág, nem a nép által választott, hanem a megrendelő tőke által a hirdetési piacon keresztül kontraszelektált értelmező hatalom. A hitelminősítő intézetek jelentéseikkel bármely pillanatban bedönthetik egy független állam gazdaságát, pedig szintén nem a nép által választott hatalom, és - mint azt néhány éve a gazdasági válság kapcsán kénytelenek voltunk megtapasztalni - nem is különösebben kiváló és felelős gazdasági szakemberekből állnak. Az USA hadserege jól egészíti ki ezt az eszköztárat: arctalan és ellenőrizhetetlen, brutális túlerejével megfékezhetetlen erőszakszervezetként védi az arctalan és ellenőrizhetetlen tőke érdekeit.
 
Játsszunk el a gondolattal: ha az USA bírósági ítélet nélkül jogosult egy ellenséges agitátor külföldön történő megsemmisítésére, azon az érven, hogy őt teszi felelőssé a new yorki ikertornyok lerombolásáért, akkor Afganisztán jogosult a mindenkori amerikai elnök megsemmisítésére, azért a rengeteg leírhatatlan szenvedésért, amit tíz éve elszenvednek egy hadüzenet nélküli háborúban. Mivel azonban az amerikai elnökök nem személyesen felelősek a hadsereg bűneiért, hiszen ők csak az arctalan nemzetközi tőke bábfigurái, ezért a jogos ellencsapás nem egy személy ellen irányul, hanem egy egész rendszer ellen. Tehát a tőke elleni igazságos megtorló háború szimbolikus csapásokat próbál mérni a tőke kulcsintézményeire (mint például az ikertornyok). Vagyis a terrorizmusként minősített cselekmények valójában részben igazságos megtorló csapások, melyeknek az igazat megvallva nagyságrendekkel kevesebb vétlen áldozata volt, mint az USA hadserege, és annak csatlósai által terrorizált iraki és afgán lakosságnak.
 
Természetesen nem pártolom a terrorizmus semmilyen formáját. Azonban nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy ha most Magyarországot hadüzenet nélkül lerohanná az USA hadigépezete, amiért a kormány nem akar lemondani a bankok megadóztatásáról, akkor milyen jogi lehetőségeink lennének vele szemben, és hogy aki nem országokban és személyekben látja a világot megnyomorító ellenséget, az hogyan veheti fel vele a küzdelmet.
 
Aki pedig még mindig azt gondolja, hogy az USA hadseregének bármiféle köze is lenne a demokrácia védelméhez, azt hadd emlékeztessem arra, hogy 1956-ban csak akkor indultak meg a szovjet tankok Budapest felé, amikor az USA diplomácia kifejezte, hogy az amerikai hadsereg semmiképpen nem fog közbeavatkozni.

1 komment · 1 trackback

Címkék: politika tőke nagyhatalom

A leszakadó térségek és a cigánykérdés

2011.04.29. 15:55 :: szekertabor

Vajon elegendő csupán a közmunka-programok révén visszavezetni a mélyszegénységben élő rétegeket a munka világába? Való igaz, hogy a szegénység még nem elég ok a lumpenizálódásra: a restségre, és a bűnözésre. Az is tény, hogy rengeteg elvégzendő feladat vár arra, hogy valaki kézbe vegye. Kátyús közutak betömködése, utcák, terek takarítása, virágokkal való csinosítása, közintézmények, óvodák, iskolák gondnoki feladatainak ellátása, stb. Ezek egy részét ma nem végzi el senki, de nem azért, mert nincsen rá jelentkező, hanem mert nem tudják megfizetni.

Mármost tegyük föl, hogy a kormány elegendő pénzt biztosít ezen munkák elvégzésére. Lényegében az Állam megrendeli ezeket a munkákat a munkanélküliektől. De miből? A leszakadó térségek legnagyobb problémája az, hogy nem éri meg ott termelni, mert a piac túlságosan messze került tőlük, ezért a szállítási költségek felemésztik a hasznot. De nem csak a hasznot, hanem a rentábilitást is, ráfizetésessé válik a termelés. És minden munka ráfizetésessé válik, mivel a munka értékesítése is csak távol lehetséges, annyira távol, hogy nem lehet kigazdálkodni az utazási költségeket. Ebből a szempontból mindegy, hogy a munkáltató fizet az utaztatásért, és ezért neki nem éri meg távolról járatni a dolgozókat, vagy a munkavállaló fizet érte a keresetét meghaladó összeget.

Tessék ránézni a térképre, és láthatjuk, hogy a leszakadó térségekben először elszippantotta a piacot (a munkaerő piacot is) a város, attól a nagyváros, attól pedig végül Budapest. Ide vezetett a 6 évtizedes következetesen főváros-centrikus fejlesztés. Közben a régi utakat, amelyek egykor a kisebb településeket összekötötték, felverte a gyom, elmosta az eső, ma már lovasszekérrel sem lehet rajtuk közlekedni. A településekről ezért eltűntek a piacok, ha nincsen útkereszteződés, nincsen forgalom, nem érdemes piacot fenntartani, ma már helyben termelt árut nem lehet kapni sehol. Ahogy a munkalehetőségeket felszívták az egyre nagyobb központok, úgy szűkült az élettér a kisebb, lakható településeken. Ma már olyan mértékű az ország egyközpontúsága, hogy az elhelyezkedési esélyeket tekintve jószerivel egyetlen dolog számít: mennyi idő alatt érhető el Budapest belvárosa.

Ezért aztán a közmunkaprogram egy ráfizetéses, piacidegen (bár szükséges) átmeneti intézkedés marad mindaddig, amíg átgondolt decentralizáló úthálózat- és közlekedésfejlesztési programmal (15-20 év alatt) ismét gazdaságossá nem tesszük ezeknek a térségeknek a termelést. Addig ugyanis egyetlen vállalkozó sem fog odatelepülni, amíg csak állami közpénzekből tartható fenn egyfajta önellátó tevékenység, és a szállítási-közlekedési költségek (ezek közé tartoznak természetesen a rossz minőségű utak okozta károsodások is a gépjárművekben) ráfizetésessé tesznek minden egyebet. 

1. Minden települést minden szomszédos településsel járható, árkolt aszfaltutakkal kell összekötni, ahogyan az Európa boldogabb részében mindenütt általános. Biciklisávval. Szomszédos alatt azt értem, hogy gyalogszerrel megközelíthető. Ezeknek az utaknak a forgalma (így a kopása is) viszonylag alacsony lesz, de  megteremtik a települések közvetlen együttműködésének lehetőségét. 

2. Minden 5 településből egyet tömegközlekedési csomóponttá kell fejleszteni, ahol a másik 4-ből befutó tömegközlekedési járatok csatlakoznak. Ezek a miniközpontok kell, hogy adminisztrációs és piaci szempontból kiszolgálják a szomszédos községeket.

3. Minden 5 miniközpontból egyet vasúti (és vagy folyami) közlekedéssel kell ellátni. Ezek a kisközpontok lesznek az elsődleges logisztikai berakodóhelyek.

4. Minden 5 kisközpontból egyet (minden 125-ik település) központi szintű igazgatási egységgé kell fejleszteni gyorsforgalmi úttal, elkerülő úttal, rakodóvágánnyal és vagy kikötővel, és személyforgalmi repülőtérrel.

5. Minden 5 központból egy (minden 525-ik település) nagyvárosi teherforgalmi repülőtérrel kell hogy rendelkezzen (ez egyébként lényegében így is van).

6. Minden 6-ik nagyváros: Főváros.

Mármost ezt, pontosabban az első 3 pontot egy olyan volumenű közmunka-program keretében lehetne megvalósítani, amihez képest Széchenyi fejlesztései szánalmas erőlködésnek tűnhetnének. Lényegében az ország összes munkanélkülijét 15-20 évre felszippanthatnánk, és egy olyan értéket teremthetnénk ezzel, ami legalább száz évre megalapozná a leszakadó térségek gazdasági felzárkózását.

Az értékteremtés ez esetben szó szerint értendő. Aki egy kicsit is tájékozott, az tudja, hogy a közlekedés fejlesztése az érintett területek forgalomnövekedésével, az pedig értéknövekedéssel jár. A vadnyugati vasútépítéskor mindenki ott próbált meg olcsón telkeket venni, ahol majd a vasút keresztezi a közutakat. Ezt kellene tennie az Államnak is: olcsón felvásárolni területeket a leszakadó térségekben, majd a fejlesztések után a megnövelt értékű területeket értékesíteni a piacon, így teremtve meg a programok fedezetét, nem elvéve az állampolgároktól, hanem adva nekik valamit.

16 komment · 2 trackback

Címkék: politika közélet közlekedés cigánykérdés

Félelemkeltés

2011.04.27. 09:41 :: szekertabor

Egy barátom a minap kifakadt, hogy a Fidesz semmit nem tesz a szélsőségesek ellen, nézzem meg, micsoda vircsaft zajlik Gyöngyöspatán, pedig ha alkotmányellenes módszerekkel is, de ezeket a neonáci bajkeverőket ki kellene már vonni a forgalomból.

Mondtam neki, hogy ha már éppen az alkotmányellenes intézkedéseket hiányolja, hát éppen pénteken hoztak egy rendeletet az önjelölt polgárőrök ellen, hogy aki engedély és felhatalmazás nélkül közbiztonsági tevékenységet merészel végezni, az százezer forintig terjedő bírsággal sújtható. Nem mentem bele a részletekbe, de szerintem a jogosulatlan közbiztonsági tevékenység fogalma fából vaskarika, és súlyosan jogsértő. Hol a határ? Az ablakából az utcát figyelő nénike vajon beletartozik-e? És az, aki rendőrt hív, ha tolvajt lát? És aki feltartóztatja a menekülő betörőt, amíg a rendőr megérkezik? És aki rákiabál a zsebesre, hogy azonnal hagyja abba? Ezek közül kit büntethetnek százezer forintra? Csak azt, aki valamilyen egyenruhát visel?

Például egy cserkészegyesület nem akadályozhat meg egy rablást, mert tagjai egyenruhát viselnek? Vagy egy benzinkút egyforma kezeslábast hordó alkalmazottjai nem tehetik ártalmatlanná a bűnözőket? Szóval hol húzható meg a határ?

Én egyébként is csalódtam volna a liberálisokban, ha még egyáltalán várnék tőlük bármit is, amiért nem emelnek szót a masírozás kirekesztő tilalma ellen. És sérelmezem, hogy ma bárki beleköthet abba, ha egy társaság formaruhában masírozik. Én bizony elvárom, hogy egy szabad országban kedvemre masírozhassak a legkirályabb bakancsban, olyan ruhát hordhassak, amilyet nekem tetszik, olyan kopasz lehessek, mint egy biliárdgolyó, és akkora árpádsávos Nagymagyarország térképet hímezhessek a hátamra, mint egy óriásplakát. Rovásírással! Mindaddig, amíg a hatályos jogszabályokat betartom. Soha nem tennék ilyet, mert nem az én stílusom, de ne pofázzanak bele felülről.

Erre jönnek ezek a széplelkek, hogy megfélemlítő a masírozás, meg az egyenruha. Hát ez bizony komoly dolog. Ezen el kell gondolkodni. Valóban. Másokat ijesztgetni nem szép. A megfélemlítő, fenyegető megjelenést be kellene tiltani.

Ezzel csak az a gond, hogy nem alkalmazhatunk kettős mércét. Egy másik barátom nemrég részt vett a nyóckerben egy kis templomban a húsvéti feltámadási misén, és azt mesélte, hogy bár az istentiszteleten mindenki kulturáltan viselkedett, bizony kellemetlenül érezte magát a sok durva külsejű cigány között, mert kiszámíthatatlannak látta, hogy a következő pillanatban mire hogyan fognak reagálni. Vagy szintén egy másik barátom nem mer felszállni olyan metrókocsiba, ahol focidrukkerek csoportja van, mert annyira túlfűtött a légkör, hogy az bármikor erőszakba csaphat át.

Akkor most tiltsuk be a cigányokat vagy a futballszurkolókat? Vagy bármilyen más szubkultúrát, amelyiknek a látványa másokból félelmet vagy szorongást vált ki? Figyeljük csak meg, hogy a kisgyerekek legtöbbször kiktől rémülnek meg!

Bizony azt tudomásul kellene végre venni, hogy vannak, akik szélsőséges eszmék rabjai (szocialisták, nemzeti szocialisták, stb.), de ez nem akkora baj. Az sem baj, ha egy-két ilyen csapat egy darabig az utcán masírozik. Nincsenek olyan sokan, mint amennyire felfújják. Azonkívül sokan közülük kifejezetten jószándékúak. Nincsen tudomásom olyan esetről, amikor ezek a "félelemkeltő" legények szervezetten és tettlegesen törvénysértően léptek volna fel. Ma este sem, amikor legjobb tudomásom szerint négy férfit csúnyán összevertek (az áldozatok között csak Véderő tagok és egyéb nem cigány férfiak voltak). Amikor a Gárdát - szerintem egy koncepciós perben - betiltották, akkor is a szóhasználatuk miatt, és a véleménynyilvánítás szabadságának sérelmére hozták az ítéletet. Viszont ezek ott voltak mindenütt, ahol segíteni kellett. Fegyelmezetten, és hatékonyan. Timur és csapata Martens bakancsban.

Persze tévedhetek, és ezért inkább azt mondom: a hatályos törvényeket mindenkinek be kell tartania, és mindenkivel be kell tartatni. De olyan nincsen, hogy emez nyugodtan terrorizálhatja a környezetét, mert ő etnikai kisebbség, és amit tesz, az kulturális színfolt, amaz pedig ne pödörgesse a bajuszát, mert az már a legsötétebb nyilas vészkorszakot idéző fasiszta provokáció.

A pozitív energiákat inkább be kellene csatornázni, mintsem szétzilálni és betiltani. Nekem sem tetszik ez a fekete sereg, és én is félek kicsit tőlük, de őszintén szólva a rendőreinktől és polgárőreinktől még sokkal kevésbé vagyok elragadtatva.

  

8 komment

Címkék: politika közélet gárda

Locsolóversek saját kútfőből

2011.04.25. 22:33 :: szekertabor

1.
Teli van ez a ház ivarérett nővel,
kezemben a locsoló rózsavizet lövell.
És hogy ez a locsolóvers ne maradjon rím nélkül:
se nőstény, se piros tojás ne maradjon hím nélkül.

2.
Húsvét hétfő után
búsulnak a jányok,
a sok locsolástól
nem megy az ing rájok.
Nem csak piros tojás,
gyerek is lesz bőven;
jó lesz férjhez menni
még ez esztendőben!

3.
Zöld erdőben ibolyácska
a hidegtől elkékül;
meglocsolom kölnivízzel,
illatos lesz, megszépül.

4.
Csendes eső hullott
ma reggel az égből;
vágytunk meglocsolni
tégedet már régtől.

5. (2014-ben)
Újra itt van húsvét hétfő,
harmatozik szép harmattal,
én is meglocsollak téged;
nyert a FIDESZ kétharmaddal.

 

1 komment

Címkék: húsvét locsolás

Háziorvosra várva

2011.03.24. 10:52 :: szekertabor

 Tegnap a Kossuthon a Napközben végén 10.30-tól beszélgetés zajlott a háziorvosi rendelőkben bevezetett telefonos időpontkérési rendszerről. Sok mindenről szó esett, például az abszolút nem idevágó internetes magánorvos-választásról, de az alapproblémát éppen csak súrolniuk sikerült.

Mi a helyzet valójában? A háziorvosi rendelőkben mindenki frusztrált. Vagy azért, mert beteg, vagy azért, mert nem szeretne az lenni, márpedig a sok krákogó, tüsszögő kriptaszökevény között tutira összeszed egy  kétoldali tuberkolózist. Mégis ott kell ülnie, ha meg akarja szerezni/hosszabbítatni a jogsiját. Tehát mindenki úgy érzi, kibírhatatlan ez a várakozás.

Nálunk a rendelési idő kezdetén többnyire még nyoma sincsen az orvosnak. A várakozók 20-30 percet várnak, amíg a doktor úr megjelenik, további 15-20 percet, amíg megissza a kávéját és lebonyolítja a telefonjait. Akik erre az időre voltak bejelentve, megszívták (persze a többiek is). A páciensek ezalatt árgus szemmel vizsgálják egymást, és számítgatják, ki-ki után következik, esetleg ki az, aki előre kért időpontra jött. Az idősebbje nem is törődik a fix időpontos bejelentkezőkkel, "én jöttem előbb!" felkiáltással és rögbijátékosokat megszégyenítő csípőmozdulattal löki félre a szerinte jogosulatlan előnyszerzés céljából befelé igyekvőket.

Ugyanis nincsen információ arról, hogy kik és hányan jelentkeztek be a rendelésre. Ráadásul a telefonos időpontkérés csak akkor működőképes, ha a megbeszélt időpontban az orvos valóban fogad. Ha a megbeszélt időpontban még meg kell várnunk, hogy az egy órával előbbi időpontra érkezettek sorra kerüljenek, vagy egyáltalán elkezdődjön a rendelés, megette a fene az egészet. Hiszen az egész rendszer arra lenne jó, hogy a váróban csak az az egy páciens üljön, aki az adott időpontra bejelentkezett, és a betegek ne a rendelőben kapják el egymás nyavalyáit.

Ráadásul a betegség nehezen tervezhető előre. Ha egy reggel rettenetes torokfájással ébredek, és egy hangot sem tudok kiadni, vagy kiadós okádással keltem fel, aznapra már biztosan nem kapok időpontot. Ha viszont nem vizsgálnak meg, másnapra már jó eséllyel meghalok, vagy krónikus szövődmények lépnek fel. Ki az, aki akár 2-3 napra előre meg tudja jósolni, hogy fogja érezni magát. Pedig egy dolgozónak pont emiatt lenne fontos, hogy gyorsan és flottul letudja az orvosi vizsgálatot. Aki betegszabin van, vagy nyugdíjas (esetleg diák), az tulajdonképpen jobban ráér orvosnál üldögélni, mint aki csak most lett rosszul.

Az igazság az, hogy a háziorvosok túlterheltek. Túl nagy klientúrát kell vállalniuk a megélhetéshez, ezért állandó időzavarban dolgoznak. A háziorvosi váróterem, ahol egy-két páciens színes magazinokat lapozgatva nyugodtan vár a sorára, mindaddig illúzió, amíg pl. az orvosnak minden nap addig kell fekvőbetegekhez szaladgálnia, amíg le nem kési a rendelési időt.

Persze valamit így is lehetne javítani a helyzeten. Be lehetne vezetni pl. a sorszámtépős rendszert. Lenne a rendelőben egy sorszámosztó gép (vagy asszisztens), ahol benyomom a megfelelő gombot, pl. rosszullét, vagy megbetegedés, vagy felülvizsgálat, vagy gyógyszerfelírás. A rendszer kiad egy sorszámot, amire az is rá van írva, hogy hányan várnak még előttem, és hogy kb. mikor kerülhetek sorra. De ha telefonon vagy a háziorvosi honlapon előre kérek időpontot, előnyt élvezek az adott vizsgálati-kezelési területen. Nem kell fölöslegesen órákat ülnöm a fertőzöttek között, végezhetem a többi dolgomat nyugodtan, elég a saccolt időpontban megjelenni. Amikor pedig felvillan a számom a kijelzőn, bemehetek.

Ez a rendszer ráadásul lehetővé tenné a rugalmas munkamegosztást is. Ha egy orvost végképp elborít a munka a településen kitört vírusos hasmenés-járvány miatt, a páciensek egy részét át tudná irányítani a szomszéd orvoshoz. Helyettesítés így is előfordul, de ilyenkor is tehermentesíthetnék egymást a dokik.

Mielőtt pedig sápítozni kezdenénk, hogy honnan lenne erre pénzük az orvosoknak, egyáltalán nem a háziorvosokkal vetetném meg ezt a rendszert. Vegye meg a Szócska Miklós államtitkársága az összesnek. Hálózatba kötött számítógép minden háziorvosnak van, meg kell íratni a célszoftvert, megvenni a kijelzőket, és a sorszám-nyomtatókat, és kész. Ha a doki nem akarja az asszisztenst fárasztani a sorszámosztással, akkor vehet a váróba egy sorszám-terminált, na ez lenne az ő költsége.

Orvoshoz járni nem jó. De picit lehetne segíteni, hogy ne testileg-lelkileg betegebben jöjjünk el onnan, mint ahogy érkeztünk.

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország informatika egészségügy háziorvos

Csodák pedig nem lehetségesek

2011.02.11. 13:27 :: szekertabor

Hogy a címben szereplő tételt kifejthessem, először definiáljuk a CSODA fogalmát. Kissé önkényesen - de nem jogtalanul - eképpen szűkítem le a fogalmat: CSODA az, amikor egy természetfeletti erő célzottan és akaratlagosan beavatkozik, és a természeti törvények közül némelyiket időlegesen felfüggeszti vagy módosítja, s eképpen leleplezi magát. 

Ez a szűkítés egyébként azért jogos, mert a csoda fogalmát elsősorban a vallások használják, tehát ilyeténképpen csak a vallási csodákkal kívánok foglalkozni. Nem tárgya ennek a posztnak az a fajta csoda, amikor pusztán az előzetes feltevéseinkkel és elvárásainkkal nem egyező eseményekkel találkozunk, és ez meglep bennünket. 

Most vizsgáljuk meg, milyen eszmerendszerek foglalkoznak a minket körülvevő anyagi világ létrejöttével és struktúrájával. Alapvetően három szélsőséges álláspontot különböztethetünk meg, létrejöttük sorrendjében a kreacionistát, az evolucionistát és az intelligens tervezést.

"A gép forog, az Alkotó pihen" - írja Madách, és ez fejezi ki legjobban az intelligens tervezés elméletét. Vagyis van egy Teremtő, aki minden részletre kiterjedően előre programozta a világot, majd a "Legyen!" utasítás (RUN) kiadásával lefuttatta (futtatja) a programot. A program tökéletes, és bizonyos részeit természettudományos kutatásokkal és elméletekkel már felfedtük. Tartalmazza a fizikai törvényeket, a DNS-molekulát, a törzsfejlődést, és minden egyebet, amiről még sejtésünk sincsen.

"A gép pihen, az Alkotó forog" (vagy Mátrixosan: "nincs gép") - mondhatnák a kreacionisták, amely elmélet vegytiszta formában a tökéletes kézivezérlést feltételezi Istenről. A Teremtő ebben a világképben minden elemi részecskét egyenként tologat, és időnként megtévesztésül természeti törvényeket imitál, hogy jót nevessen azokon, akik ezt beszopták. 

"Nincsen alkotó" - vallják a szélsőséges evolucionisták, akik szerint a természeti törvényeken túl nincsen semmi, és a világ szükségszerűen létezik pusztán azáltal, hogy a lét a nemlétnek mindössze egy magasabb szervezettségű, ezért stabilabb mutációja.

Az evolucionista világkép kizárja a csodát, mivel kizárja a természetfelettit. Mivel nincsen Teremtő, belepiszkálni sem tud a magától teremtődött, öntörvényű világba.

Az intelligens tervezés kizárja a csodát, hiszen miféle kontár program az, ahol bizonyos algoritmusokat időnként manuálisan le kell állítani, majd újraindítani. A tökéletes programnak ugyanúgy részét képezik a csodának tűnő események, mint a megszokott törvényszerűségek. Ha feltételezünk egy mindenható (azaz térben és időben nem korlátozott) Tervezőt, akkor logikusan mindaz a programjához tartozik, ami megtörténik.

A kreacionista világkép kizárja a csodát, mivel minden az. A teljes kézi vezérlés csak látszólag engedelmeskedik az oksági törvényeknek, valójában kauzalitás csak statisztikailag érvényesül. Ebből a nézőpontból Isten kizárólag isteni tettek útján mozgatja a világot, így objektív csoda nincsen (vagyis az, hogy csodálkozunk-e rajta, teljesen szubjektív). A víz borrá változtatása teljesen mást jelent egy ókori zsidónak, mint egy kannás borokat előállító Bács-Kiskun megyei borásznak.

Vizsgáljuk meg a kérdést egy másik (teológiai) aspektusból. Ha megtörténik a lehetetlen, azt okozhatja-e természetfeletti szabotázscselekmény? Ha van természetfeletti Teremtő, létezhet-e természetfeletti Megsemmisítő, aki meg akarja változtatni, tönkre akarja tenni, el akarja rontani a teremtést? Ennek a felvetésnek kreacionista szempontból az a buktatója, hogy Isten mindenen rajta tartja a kezét és a szemét, így szabotázs csak az ő engedélyével történhetne, ami olyan, mint ha maga tenné.

Az intelligens tervezés szempontjából sajátos vírusprogramot feltételez, melyet a Gonosz futtat a világban. Viszont sajátos világkép az, amelyben a csodák kizárólag ellenséges vírustevékenység nyomán történhetnek. Minden esetre éppen ez az a nézetrendszer, amely - ha nem is Istennek - de megengedi a csodákat.

Az evolucionista világképben semmilyen természetfelettinek nincsen helye, így a Gonosznak sem. 

Összegezve: a csodák szubjektív jelenségek, melyek pusztán előzetes feltevéseinktől és elvárásainktól függenek. Vagy az entrópia és az evolúció összjátéka révén létrejövő alacsony valószínűségű események, vagy az előre megírt program által eleve tartalmazott, de általunk még nem ismert algoritmusok, vagy a Teremtő folyamatos teremtő munkájában megjelenő meglepő mozzanatok.

 

Szólj hozzá!

Címkék: evolúció teremtés filozófia teológia világkép

A nyugdíj, mint a társadalmi öngyilkosság eszköze

2011.02.04. 00:32 :: szekertabor

Az emberiség viszonylag sokáig kibírta nyugdíj nélkül, bár persze az özvegyekről és árvákról valamilyen formában mindig igyekezett gondoskodni. Mikor learatod aratnivalódat a meződön, és kévét felejtesz a mezőn, ne térj vissza annak felvételére, a jövevényé, az árváé, az özvegyé legyen az. Ha szőlődet megszeded, ami utánad marad, a jövevényé, az árváé és az özvegyé legyen az.  - olvashatjuk a Tórában. Mindazonáltal az idősek és munkaképtelenek gondozása gyermekeikre hárult, így a leggazdagabbak kivételével elemi egzisztenciális csapásnak számított a gyermektelenség. Ez többek között azzal is járt, hogy a jómódú gyermekteleneket is közmegvetés sújtotta, ezért ők is igyekeztek utódot támasztani maguknak. Az, hogy valaki szándékosan gyermektelen maradjon, csak olyan esetekben fordult elő, ha valaki kivonult a társadalomból, és remete, szerzetes, boszorkány, stb. lett, ám ez általában a létszükségletek radikális visszaszorításával járt, és a közösség ezen kevés számú különc embert eltartotta.

Bizonyos céhek oly módon próbáltak gondoskodni tagjaikról, hogy a meghalt céhtagok özvegyeinek és árváinak összeadtak valamiféle segélyt. Később létrehoztak egy önkéntes segélyalapot, ami már afféle biztosításként működött, tehát azok részesültek belőle, akiket valamilyen baj ért.

Az intézményesített nyugdíjrendszer a XIX. sz. végén jött létre Németországban. Ez azután a XX. sz. első felében egész Európában, és a világ európai mintájú társadalmaiban elterjedt. Ennek lényege, hogy az önsegélyező pénztárak helyett az állam adók módjára szedi be a kereset egy részét, majd azt rögtön szét is osztja a nyugdíj-jogosultak között. Tehát nincsen felhalmozás, befektetés, csak újraelosztás. Elvben persze létezik többlet (ha több a beszedett pénz, mint a nyugdíjak összege) és hiány (ha fordított a helyzet), de valójában a nyugdíjpénztár éves mérlege mindig vagy deficites, vagy nullszaldós.

Ennek a rendszernek ugyanolyan hatása volt és van a népszaporulatra, mint a szocializmusnak a termelésre. Mivel a szocializmusban mindenkinek meg volt a munkához való joga, és a bérek lényegében ki voltak egyenlítve, ezért a többség hamar felismerte, hogy nem lesz jobb a helyzete, ha többet és jobban, vagy akár csak tisztességesen dolgozik. Így a munkahelyeken valósággal sportot űztek a munkakerülésből, a termelés hatékonysága pedig nagyon alacsony volt. A jelszó: "Én úgyis megkapom a bérem, dolgozzanak mások!" Ugyanígy az általános nyugdíjellátásnak köszönhetően a többség nem vállalt gyermeket, vagy csak nagyon keveset, hiszen a gyermekvállalás és nevelés sok lemondással jár, viszont már nem szorulunk rá az utódok eltartó-gondozó áldozatvállalására. Igaz ugyan, hogy a nyugdíjainkat az utódaink befizetéseiből fedezi az állam, de "legfeljebb majd a többiek több gyereket vállalnak". Mint mindenütt, a kollektív felelősségvállalás itt is a felelősség alóli egyéni kibúvások tömegét eredményezte. Közös lónak túros a háta, a nyugdíjrendszernek is mindenki csak az előnyeit kívánja élvezni, az ezzel járó feladatoktól húzódozunk. (Érdemes lenne megvizsgálni az összefüggést a nyugdíjrendszer bevezetési dátuma és a népességfogyás mértéke között. Feltételezésem szerint minél régebb óta működik egy országban a nyugdíjrendszer, annál nagyobb a népességfogyás.)

Különösen megtévesztő a rendszerben, hogy a nyugdíjak mértéke kizárólag a befizetett járulék nagyságától, tehát a fizetések mértékétől és a szolgálati idő hosszától függ, így azt az illúziót erősíti, hogy az általam befizetett járulékot kapom vissza nyugdíj formájában. Ezért a munkavállalók abban érzik érdekeltnek magukat, hogy minél hosszabb szolgálati időt gyűjtsenek minél magasabbra kapaszkodva a bérlistán. Számtalan nyugdíjastól hallottam már a következő méltatlankodó megjegyzést: 45 évet becsülettel ledolgoztam, és mégis csak X forint nyugdíjat kapok. Érdekes, hogy még sohasem hallottam a következő jogos kifakadást: 4 gyermeket becsülettel felneveltem, mind dolgozik, adót fizet, mégsem kapok tisztességes nyugdíjat.

A társadalom számára végzetes döfést azonban a magánnyugdíj-rendszer hozta. Ez a rendszer egy kötelező előtakarékossági forma, amelyben a privát számlán felgyülemlett tőke és hozadék képezi a nyugdíjfolyósítás alapját. Ebben a formában nincsen kollektív gondoskodás az idősekről, hanem mindenki magának gyűjt. Belátható, hogy ez a rendszer kifejezetten ellenérdekeltté teszi a résztvevőket az utódvállalásban -gondozásban. Hiszen a gyermek kiadásokkal jár, így minél több gyermeket vállalok, illetve nevelek, annál kevesebb marad nekem öreg napjaimra.

Persze ebben a rendszerben is fennáll az a törvényszerűség, hogy az aktív korúak tartják el az időseket, csak még áttételesebben, még nehezebben átláthatóan. Hiszen a pénzt nem lehet közvetlenül felhasználni, tápértéke, fűtőértéke elhanyagolható. Csak megvenni lehet rajta azt, amit az aktív dolgozók megtermelnek. Zárt rendszerben (és itt az emberiséget zárt rendszernek tekintem) az összes nyugdíjas összes nyugdíjának vásárlóereje az aktívak által megtermelt javakkal arányos. Ha utóbbi például az aktívak lélekszámának radikális esése miatt lecsökken, a pénz vásárlóereje is lecsökken, vagyis a nyugdíj-megtakarítások is inflálódnak. Aki megélt már igazi inflációt, vagyis a pénz teljes elértéktelenedését, az tudhatja, hogy ilyenkor a nyugdíj az éhenhaláshoz sem elég.

Persze ez nem következik be rögtön. Az első lépcsőfokban a kevesebb gyerek + több nyugdíjas = ugyanannyi vagy kevesebb eltartott, vagyis akár több vaj is juthat mindenki kenyerére. A második-harmadik generációnál azonban a folyamat már visszafordíthatatlan, a teljes kipusztulás elkerülése érdekében már muszáj utódokat vállalni, és itt már nagyon kevés termelőnek kell nagyon sok fogyasztó részére termelni. Viszont a kettős terhelést (még ösztönzők mellett is) csak kevesen tudják vállalni, így egyre kevesebben vállalnak utódot, míg végül az elöregedett társadalmat kipusztítja egy éhínség, népvándorlás vagy járvány.

Apokaliptikus víziómat hadd zárjam egy lehetséges kiút felvázolásával: A hagyományos nyugdíjrendszeren kellene úgy változtatni, hogy képes legyen a fenntarthatóság megteremtésének ösztönzésére. Tehát az állami nyugdíj mértékének megállapításakor legyen az eddigiek mellett fontos szempont, hogy a nyugdíjasnak hány járulékfizető utódja van. Vagyis a nyugdíj szempontjából legyen fontos az, hogy minél több dolgozni képes és dolgozni akaró gyermeket vállaljunk és neveljünk. Ez nem rekesztené ki az ellátásból a gyermekteleneket sem, nekik lehetőséget nyújtana a kompenzációra az önkéntes nyugdíj-előtakarékossági rendszer, de nem gátolná azokat, akik tudnak és szeretnének (több) gyermeket vállalni.

2 komment

Címkék: politika magyar közélet magyarország társadalom nyugdíj megmondás demográfia így látom én

süti beállítások módosítása