Azt a kretént, aki kitalálta a "fenntartható fejlődés" vagy "fenntartható növekedés" kifejezéseket, szurokba és tollba forgatva állítanám szégyenpadra mindazokkal a közgazdászokkal, környezetvédőkkel, politikusokkal és zsurnalisztákkal együtt, akik  a szájukra merik venni ezt az eget rengető blődséget.

A "fenntartható fejlődés" önellentmondás, mely azt a hazug ábrándot vetíti elénk, hogy nem kell lemondanunk a technikai civilizáció és az öncélú fogyasztás további növeléséről, mert van olyan módszer, amivel ennek a negatív, vagy egyenesen tragikus következményei elkerülhetőek. Nos van egy rossz hírem: ez nem igaz.

Zárt rendszerben (jelenlegi tudományos ismereteink alapján) semmilyen paraméter nem növelhető korlátlanul (vagyis fenntarthatóan). Ennek semmi köze a növekedés mértékéhez vagy sebességéhez. Mutassanak nekem egy zárt rendszert, amelynek bármilyen tulajdonsága a végtelenségig növelhető, és mutattak egy örökmozgót. Aki azt állítja, hogy a gazdasági teljesítmény, vagy annak bármely tényezője (bármilyen lassan is) korlátlanul növelhető, az vagy végtelenül ostoba, vagy otrombán hazudik. Nincsen fa, amely abba ne hagyná a növekedést, ha elérte megtartható magasságát, nincsen élő szervezet, amely el ne pusztulna, nincsen baktériumtenyészet, amely a végtelenségig szaporodhatna.

Mármost a Föld, és annak népessége zárt rendszernek tekinthető. Ezen belül növekedés ugyan lehetséges, de csak lokálisan, és korlátozott mértékben, vagy globálisan, de rendkívül korlátozott időben. A lokális gazdasági növekedés azt jelenti, hogy az egyik csoport (terület, kultúra) kizsákmányolja a másikat, a globális gazdasági növekedés azt jelenti, hogy az emberiség kizsákmányolja a természeti erőforrásokat (lényegében a jövő generációk elől éli fel azokat). Mindkét esetben belátható, hogy nem fenntartható folyamatról van szó: az első esetben a kizsákmányolt csoportok fogynak el vagy lázadnak fel, a másik esetben a hasznosítható források (édesvíz, olaj, szén, urán, arany, stb.) merülnek ki.

Persze lehet azzal érvelni, hogy a Föld nem zárt rendszer, és folyamatos energia-utánpótlásban részesül - a Napból. Ez így igaz is, sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy még jóval a Nap kihűlése előtt alkalmatlanná fog válni minden életre, így az emberiség létezésének időtartamára konstansnak tekinthető a folyamatos külső energiabeáramlás. Csakhogy ez a hihetetlen mennyiségű energia 100%-ban kénytelen elhagyni a Földet különböző módokon. Talán egy észrevétlen mennyisége hasznosul, de ez nem növeli a Földnek sem a méretét, sem az energiaszintjét - tegyük hozzá:szerencsére.

Az élet ugyanis dinamikus állandóságra (homeosztázisra) épül. Az élő szervezetek bizonyos szűk határok között képesek alkalmazkodni a külső körülményekhez, és fenntartani a belső állandóságot. Ez azonban ahhoz hasonlít, mint mikor egy mérleghinta közepén egyensúlyozunk, és ha az egyik kar megmozdul felfelé, a másik elindul lefelé. Ilyenkor azonnal vissza kell fordítani, mert minél nagyobb a kilengés, annál korrigálhatatlanabb az egyensúly elvesztése.

Ha a Föld (az élővilág alkalmazkodó képességét meghaladó mértékben) fel tudná venni a Nap sugárzási energiáját, akkor alkalmatlan lenne az életre. Vagy egyre gyorsabban pörögne, vagy a hőmérséklete nőne elviselhetetlenül nagyra, vagy a méretei változnának drasztikusan, vagy valamilyen más módon alakítaná át az energiát, mindenképpen katasztrofális hatással az élő szervezetekre. A Föld visszaveri, és szétsugározza a Napból jövő energiát, így biztosítja számunkra az életadó állandóságot. Vannak tárolási képességei, de ezek igencsak végesek, mint bármely akkumulátoré vagy kondenzátoré.

A fentiek miatt tehát a Föld igenis zárt rendszernek tekinthető, mi több, hálásak lehetünk érte, hogy az. Ha az emberiség tudatosan egyre többet akar felhasználni a Napenergiából, többet mint amennyi természetes úton távozik, akkor arról is gondoskodnia kell, hogy ez a többletenergia mesterséges úton elhagyja a Földet. Máskülönben ez a növekedés végzetes lehet.

Az élővilágban az a populáció stabil, ahol hosszú távon ugyanannyian születnek, mint ahányan elpusztulnak. Ha huzamosabb ideig több a születés, mint a pusztulás, akkor előbb-utóbb felélik a környezeti erőforrásokat, és nem lesz elég táplálékuk, ha kevesebb, akkor pedig egyre gyorsuló iramban elfogynak, végül kipusztulnak.

Tehát nincsen fenntartható növekedés, legfeljebb fenntartható dinamikus stagnálás. Egyensúlyozás, ahol minden kis fejlődés az egyik oldalon romlást idéz elő egy másik oldalon, mint a tapéta alá szorult légbuborék, amit ha lesimítunk egy helyen, rögtön felpúposodik valahol másutt. A gazdaságpolitika (és minden politika) akkor sikeres, ha ezt a finom egyensúlyozást jól végzi, mindig ott beavatkozva, ahol az egyensúly felborulni látszik, ideiglenesen feláldozva ehhez a jó mutatókkal rendelkező más területek eredményeit. Nincsen olyan, hogy minden mutató kiemelkedően jó. Viszont létezik egy szubjektív mutató: a társadalmi elégedettség. Az egyensúly társadalmi elégedettséget szül. Ha azt érzem, hogy a jelen állapot stabil, nemzedékeken átívelően fenntartható, az biztonságérzetet ad. 

De vajon a jelenlegi állapot fenntartható-e? Meggyőződésem szerint nem. Az egyensúlyi helyzetből a globális gazdaság már régen kibillent, tehát a fenntarthatóság irányába vissza kell billennie. Vissza is fog - de az mindannyiunk számára fájdalmas lesz. A történelemből tudhatjuk, hogy még a legkisebb változás is, legyen az éghajlati, demográfia, vagy bármi egyéb, ami a megszokott életszínvonalat befolyásolja, milyen véres háborúkat képes indukálni viszonylag rövid idő alatt. Annak az életmódnak, ami 100 év alatt a globális vagyoni különbségeket soha nem látott módon megnövelte, míg a természetes erőforrásokat felélte, csak tragikus végkimenetele lehetséges. Abban kételkedem, hogy az emberiség fogja óvatosan helyrebillenteni az egyensúlyt, sokkal valószínűbb, hogy természeti, éghajlati, gazdasági és szociális katasztrófák sorozata következik majd be.

Volt már ilyen nem is egyszer. Ebből a szempontból nem feltétlenül várható apokalipszis, bár az áldozatok számára a személyes világvége minden korban bekövetkezett. De az emberiség túlélése szempontjából különösen fenyegető az a tény, hogy a jelenlegi instabil helyzetet nem külső tényezők, jégkorszak, meteorbecsapódás, stb., hanem tudatos emberi gazdasági tevékenység idézte elő, megteremtve egyúttal az emberiség teljes kipusztítására alkalmas technikai feltételeket. 

Egyetlen ponton nem látom bizonyítottnak a fentebb vázolt elméletet, ez pedig az anyagi világhoz nem kötött szellemi növekedés lehetősége. Bizonyára itt is vannak végső korlátok, de a múlt szellemi öröksége azt mutatja, hogy az emberiség még nem ért a lehetőségei határára. Csak éppen a fenntartható fejlődés hirdetői sajnos nem ilyen irányú fejlődésre gondolnak.